Főoldal arrow Cikkek arrow Történelem arrow Tengeri csaták arrow A savoi tengeri csata
A savoi tengeri csata PDF Nyomtatás E-mail

Imi, 2005. február 23. Szerda 19:30

Átlagos értékelés :    (0 szavazat)

Megtekintések száma : 11961    

Kedvenc : Nincs

Rovat : Cikkek, Tengeri csaták


1942. augusztus 7-én egy addig ismeretlen földrajzi név bukkant fel a hadijelentésekben, hogy aztán fél évig, jószerével le se kerüljön az újságok címlapjairól.

 

A 6475 km2-es területű Guadalcanalon - mely a Salamon-szigetek egyik legnagyobb tagja - a partraszálló 1. Amerikai Tengerészgyalogos Hadosztály könnyedén foglalta el az épülő repülőteret és az azt övező, 73 km2-es földsávot. A terület megtartásáért viszont annál kegyetlenebb küzdelem indult, mely hamarosan a csendes-óceáni háború kimenetelét döntően befolyásoló anyagcsatává vált. Míg a sziget egén légi harcok százait vívták meg, addig odalent három komolyabb szárazföldi összecsapás, a környező vizeken pedig öt nagyszabású tengeri ütközet is lezajlott. Utóbbiak sora rögtön egy olyannal kezdődött a Savó nevű sziget közelében, melynek végeredménye hidegzuhanyként hatott az amerikai vezérkarra: 1812-óta nem szenvedett el ilyen szégyenteljes vereséget az Egyesült Államok haditengerészete nyílt tengeri csatában.

 

A VÉRES SZIGETCSATÁK NYITÁNYA AZ "ŐRTORONY" HADMŰVELET

1942. augusztus 8-án éjfélkor a tenger Guadalcanal körül tintafekete volt. A csillagok vastag felhők mögé rejtőztek.. A távolodó zivatar utójátékaként a messzeségből mennydörgés morajlása hallatszott, mialatt súlyos esőcseppek kopogtak a fedélzetek lemezein. A járőröző cirkálókon és rombolókon a fáradt amerikai vagy ausztrál tengerészek hunyorogva bámultak a szuroksötét éjszakába. Akkor már második napja voltak teljes riadókészültségben. Ezalatt a kegyetlen trópusi nap hólyagosra égette bőrüket. A gépházakban a helyzet még pokolibb volt, hiszen odalent a hőség napközben elérte a 60 °C is. Tőlük20-30 km-nyire, Guadalcanal szigetének Lunga Point nevű foka közelében, bajtársaik teljes erőbedobással rakodták ki a tengerészgyalogosok felszerelését és utánpótlását. Az előző reggeltől partra gázoló 16000 főnyi erő - ott és a tengerszoros túlpartján fekvő Florida-szigeten - gyorsan felmorzsolta a maroknyi japánból álló védelmet. Az akció főparancsnoka, Turner ellentengernagy szerint: A " Watchtower" hadművelet volt az első lépés ahhoz, hogy kiseprűzzük a japánokat a meghódított területekről. Ő azonban, akárcsak a legfelsőbb hadvezetésben mindenki, tisztában volt vele, hogy az ellenség nem fogja harc nélkül feladni könnyen megszerzett szigetbirodalmát. Új-Guineában - néhány órás hajóútnyira onnan - több mint 100000 katonájuk állt ugrásra készen. Bomba- és torpedóvetőik pedig már kétszer csaptak le a Lunga Pointnál és a Florida-szigeti Tulaginál sürgölődő inváziós hajókra. Támadásaik során súlyosan megrongáltak két rombolót és felgyújtottak egy szállítóhajót. Utóbbi elsüllyesztésére végül maguk az amerikai rombolók kényszerültek. A hídfő közvetlen biztosítására nyolc szövetséges cirkálót és 11 rombolót rendeltek, melyek három csoportra osztva őrködtek. A legnagyobb hajóraj a kicsiny Savó-szigettől délre, a szoros bejáratánál cirkált, míg a második onnan északra rótta útját. A harmadik pedig fel-alá hajózott Tulagi és Lunga Point között. Az elsőbe az amerikai Chicago cirkáló mellett még két ausztrál cirkáló - az Australia és a Canberra -, továbbá öt romboló tartozott. A másodikba a Vincennes, a Quincy és az Astoria amerikai cirkálókon kívül még négy romboló került. A harmadikban két könnyűcirkáló, az amerikai San Juan és az ausztrál Hobart, továbbá két romboló volt. A hajókötelék közvetlen parancsnokává az ausztrál Crutchley ellentengernagyot nevezték ki, akinek a hősiességét az első világháború jütlandi csatájában Victoria Kereszttel jutalmazták. Az admirális zászlóját az Australia árbocán lengette a szél. Sajnos az éjféli váltásnál sem ő, sem pedig hajója nem volt ott a Savótól délre hajózó kötelékben. 20.30-kor ugyanis Turner ellentengernagy sürgős megbeszélésre magához rendelte. A Lunga Pointnál tartózkodó McCawIey szállítóhajó felé induló Crutchley 21.30-kor jelzést küldött a Chicago parancsnokának, Bode sorhajókapitánynak: Vegye át az őrjáratot! Bode, aki a hajóoszlop legvégén haladt, hirtelen a megbízott kötelékparancsnok szerepében találta magát. A Savótól északra cirkáló hét hajóval viszont senki sem tudatta, hogy Crutchley elhagyta helyét. Az ellentenger-nagy nem tartotta szükségesnek tudatni velük távozását, mert feltételezte, hogy japán támadás esetén félfüggetlen erőként fognak önállóan cselekedni. Hogy ez alatt mit is értett, arra sosem adott kielégítő magyarázatot. Crutchley - a rögtönzések híveként - különben sem hitt az előre elkészített, aprólékosan kidolgozott haditervekben, mint ahogy arra sem vette a fáradtságot, hogy személyesen találkozzon a beosztott amerikai hajóparancsnokokkal. Pedig Fiji partjainál, mialatt inváziós erők gyülekeztek négy napja is lett volna rá, hogy legalább egyszer kezet rázzon velük.

A HAMIS BIZTONSÁGÉRZET MEGBOSSZULTA MAGÁT

Egy hajóraj parancsnokságának átvételekor az új elöljárónak, a bevett szokások szerint a kötelék élére kellett állni. Bode sorhajókapitány viszont - különös tekintettel a sötétben történő összeütközés kockázatára - feleslegesnek tartotta, hogy ilyen módon azonnal elfoglalja az Australia helyét. A fel-alá cirkáló hajók ugyanis fél órával később amúgy is visszafordultak volna, és így a Chicago egyből az élre kerülhetett. Mivel senki sem várt japán vízfelszíni támadást, Crutchley elhajózását és helyének átvételét követően Bode, jól megérdemelt pihenőre a kabinjába tért. Akárcsak kapitánytársai: Getting a Canberra, és Riefkhol - az északon haladó kötelék vezetője - a Vincennes fedélzetén. Utóbbi egyébként az egész biztosító csoport parancsnokhelyettese is volt. Ám az ellentengernagy mégsem tudatta vele, hogy cirkálóstól elhagyja a déli hajórajt. Az északiba tartozó Quincy és Astoria kapitányai szintén aludni mentek. A hajóparancsnokok többsége, külön tengernagyi utasítás nélkül, másodfokúra mérsékelte a harckészültséget, így a legénységek egyik fele végre-valahára ágyba kerülhetett. Emiatt viszont egy 180 m hosszú cirkálón a megfogyatkozott őrszemekből egymástól jó, ha kőhajításnyi távolságra került egy-egy.

REJTÉLYES REPÜLŐGÉP FELTŰNÉSEK

Röviddel az éjféli őrségváltást követően az északon haladó csoport egyik rombolója riasztást adott le a hajók közti kommunikációs rendszeren: Riadó! Riadó! Repülőgép Savó felett. Keletnek tart. A délen haladó Blue romboló radarkezelői is észleltek egy ismeretlen gépet. A Vincennes-en, a híd tövében lévő parancsnoki kabinból kilépő Riefkhol szintén látott egyet. Mivel valamennyi navigációs helyzetfénye égett, a sorhajókapitányt ez a tény arról győzte meg, hogy csak saját lehet. Mégpedig valószínűleg a légi fedezetet adó három amerikai anyahajó valamelyikéről. Hiszen kizártnak tartotta, hogy létezik olyan épeszű pilóta, aki különben ellenséges hajók felett, karácsonyfaként kivilágított géppel merne repkedni! Ráadásul arról is meg volt győződve, hogy Turner és Crutchley ellentengernagyok, értesülvén a történtekről - amennyiben kell - megteszik a szükséges lépéseket. A Quincy fedélzetén, melyről ugyancsak láttak egy titokzatos gépet, hasonló következtetésre jutottak. Turnerék rádiósai azonban nem fogták a riasztást. A flotta által használt készülékek akkoriban még annyira megbízhatatlanok voltak, hogy nem csak a 30 km-re lévő McCawIey-n nem hallották az üzenetet, hanem a kötelék semelyik hajóján sem. Az admirálisok amúgy is egy másik, bár nem kevésbé fontos problémával birkóztak. Fletcher altengernagy ugyanis, féltvén három repülőgép-hordozóját, elhatározta, hogy sötétedés után haladéktalanul visszavonul velük a veszélyes vizekről. Az előző napok légi csatáiban ugyanis húsz vadászgépet vesztett, ezért úgy ítélte meg, vadászrepülői a továbbiakban már arra is képtelenek, hogy saját anyahajóikat megvédjék a japán torpedóvetők elszánt rohamaitól. A partra került tengerészgyalogosok, valamint a kirakodással bajlódó szállítóhajók, egy csapásra magukra maradtak. A rájuk zúdult probléma megoldásán rágódó admirálisok e kavarodásban elmulasztották őrjáratozó kötelékeiket arról értesíteni, hogy saját anyahajóik már messze járnak, így bármilyen a térségben felbukkanó repülőgép csak a japánoké lehet!

ELLENSÉG A LÁTHATÁRON!

Turner asztalán több jelentés is feküdt, melyek Guadalcanal irányába tartó japán hajókról számoltak be. Az elsőt rögtön az ellenséges flottabázisnál, Rabaulnál lesben álló S-38-as amerikai tengeralattjáró küldte, mikor 7-én délután fél 5-kor észlelte kifutásukat. Aztán 8-án délelőtt, ahogy Bougainville partjaihoz érkeztek, két ausztrál Lockheed Hudson járőrgép is felfedezte őket. Utóbbi jelentés azonban csak alkonyatkor érkezett meg Turner és Fletcher hajóira. Ezért utóbbi már nem küldhetett ki felderítőgépeket, hogy utánajárjanak a hírnek. Helyette inkább - hogy mentse a csendes-óceáni anyahajó flotta 3/4-ét kitevő különítményét - haladéktalanul biztonságos vizekre indult. Természetesen magával vitte a kíséretet alkotó egy csatahajót, hat nehézcirkálót és a 16 rombolót is. Turner mégsem aggódott a jelentésekben szereplő, "mindössze" három cirkáló, három romboló, két ellátóhajó és egy ágyúnaszád megjelenése miatt, mert magában is elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy elűzze őket. Tetejébe - ki tudja miért? - mélyen meg volt róla győződve, hogy azok nem is a partraszálló erők ellen indultak, hanem a tőlük 250 km-re, északnyugatra fekvő Santa Isabel-sziget jól védett, természetes kikötőjébe, Rekata Bay-be tartanak, hogy ott építsenek ki Guadalcanal ellen egy előretolt légitámaszpontot. 8-án kora délután - mégis biztos ami biztos - azt a parancsot adta, hogy egy PBY Catalina hidroplán derítse fel a környéket. Továbbá arra, hogy az Új-Hebridákon állomásozó B-17-es nehézbombázók haladéktalanul támadják meg a közeibe merészkedett japán hajókat. A partraszállás körüli teendők közben azonban ő és törzse szépen el is feledkezett a kiadott utasítások végrehajtásának ellenőrzéséről. Emiatt nem értesültek sem arról, hogy a PBY felszállása motorhiba miatt meghiúsult, sem arról, hogy a négymotorosok nem találták meg a jelzett körzetben az ellenséget. Ráadásul a tenger-nagynak az még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy a felderítő-pilóták - a 3000 Kies magasságból és a párás levegőben - eleve rosszul számolták össze, és pontatlanul határozták meg a hajókat. A gyorsan haladó ellenséges kötelékben ugyanis valójában hét cirkáló és egy romboló volt. A kialakult helyzet téves megítéléséhez még nagyban hozzájárult a tengernagyok nyúzottsága is. A haditanácsba 23 órakor betoppanó Vandergrift vezérőrnagy, az 1. Tengerészgyalogos Hadosztály parancsnoka szerint: Mindketten olyan pocsékul néztek ki, mint akik rögtön beadják a kulcsot!

A JAPÁN ERŐ

Míg az amerikai vezetők azon töprengtek, hogy mi tévők is legyenek légi fedezet nélkül, addig az éj leple alatt 45 km/h-s sebességgel nyolc japán hadihajó nyomult be a savói szoros nyugati végébe. A Chokai, Aoba, Kinugasa, Furutaka és Kako nehéz-, valamint a Tenryu és Yubari könnyűcirkálókból továbbá egy rombolóból összeállított különítmény élén Mikawa altengernagy állt. Ő Rabaulban 7-én dél körül értesült a guadalcanali invázióról. Rögtön ellentámadást tervezett, de a 14. hadsereg parancsnoka az egészet a szövetségesek új-guineai offenzíváját leplező, megtévesztő akciónak bélyegezte, és leállított minden kezdeményezést. Tokióban, a flotta főparancsnokságán hasonlóan reagáltak. Mikawa végül egyenesen a "mindenható" Yamamoto tengernagyhoz fordult, aki bízva alárendeltje jó megérzésében - felülbírálva mindenkit -, parancsot adott neki a cselekvésre. A sebtében összekapart felszíni kötelék délután futott ki a 30 órás, közel 1000 km-es útra. Mint már tudjuk, mozgása nem maradt titokban. A napkeltekor Bougainville közelébe érkező csoport hajóinak Mikawa parancsot adott, hogy elkerülendő a feltűnést, szóródjanak szét. Hiábavalóan, mert 11 óra tájban az ausztrál felderítők mégis észlelték őket. A japán parancsnokot ez nem tántorította el. Elhatározta, hogy mindent egy lapra feltéve világos nappal, teljes sebességgel tovább folytatja útját Guadalcanal felé. Úgy számolta, hogy éjfél körül ér oda és váratlanul le tud csapni az amerikaiakra. Mivel bátraké a szerencse, a légi fedezet nélkül, ellenséges terület felé merészkedő, Mikawa-féle kötelék, minden további komplikáció nélkül meg is közelíthette célját. A cirkálókról katapultált felderítő hidroplánok személyzete hamarosan jelentette, hogy a gyanútlan amerikai felszíni hajók három csoportra válva tevékenykednek. Mivel a térségben rádiósai ellenséges repülőgép-hordozók forgalmazását figyelték meg, mindenképpen őt igazolta, hogy a támadást már elejétől fogva éjszakára tervezte. Merész döntés volt, hiszen sebtében összekapart flottillájának hajói eddig még sosem harcoltak egy harci kötelékben. De bízott tengerészeiben, akik viszont mesterei voltak az ilyesféle akcióknak. A császári flottánál ugyanis már tíz éve - minden másnál jobban koncentráltak az éjszakai hadműveletek tökéletes begyakorlására. Radarjuk ugyan egyáltalán nem volt, de különleges éjjellátókészülékeikkel (infra készülék 1942-ben!!!) az őrszemek közel 9 km-ről is képesek voltak az ellenség felfedezésére. Saját hajóik kéményeire vörös és fehér gyűrűket festettek, ennek segítségével meg tudták azokat különböztetni más hajóktól. A hadmozdulatok közben az egymásközti kommunikáció fényjelekkel történt, így nem fenyegette őket sem a lehallgatás, sem a bemérés veszélye. A később híressé vált keskeny átjárón,

az úgynevezett "Résen" átviharzó japánok olyan kitűnő fegyverrel is rendelkeztek, melynek 1942-ben nem akadt párja a szövetségesek arzenáljában. A "Long Lance" kódnevű, oxigénhajtású torpedót 610 kg-os robbanófejjel látták el. A hatalmas acélszivar hatótávolsága elérte a 13 km-t, sebessége pedig a 90 km/h-t. Szemben az amerikai cirkálókkal, a japánok hasonló osztályú hadihajói rendelkeztek torpedóvető-csövekkel (oldalanként 6-6 db-al), melyek - lévén ideálisak az éjszakai rajtaütésekhez - ebben a csatában alaposan megnövelték tűzerejüket.

FÉNYÖZÖN ÉJFÉL UTÁN

Augusztus 8-án 23.13-kor Mikawa újfent parancsot adott felderítőgépek indítására. A Chokai, az Aoba és a Kako nehézcirkálók katapultjai egy-egy Mitsubishi F1M "Pete" típusú biplánt repítettek a levegőbe. A kétüléses hidroplánok feladata az volt, hogy derítsék fel, majd pedig világítóbombákkal jelezzék az ellenséges hajók helyzetét. Bő egy órával később, ezek a teljesen kivilágított kétfedelűek repültek el a szövetségesek hajói felett. Miután jelentették a látottakat, Mikawa tisztába került az ellenség elhelyezkedésével és kötelékének teljes harckészültséget rendelt el. A japánok olyan közel haladtak el a Savó-sziget mellett, hogy a távolban jól látták a Tulagi partjánál égő G. F. Elliot szállítóhajót. 0 óra 27-kor az őrszemek egy amerikai rombolót fedeztek fel, mely tőlük 8 km-nyire, mit sem sejtve húzott keresztül a száguldó hajók oszlopa előtt. A tengernagy negyedére mérsékeltette a sebességet. Aztán parancsot adott rá, hogy vegyék célba a rombolót. Mivel az semmi jelét nem adta, hogy észlelte volna a japánokat, nem lőttek rá. A gyanútlan hajó egy percen belül 180 fokos fordulóba kezdett, majd 1 órakor Guadalcanal felé eltűnt a sötétben. Később kiderült, hogy az amerikai Blue romboló volt az, mely ugyan rendelkezett radarral, kezelői mégsem fedezték fel a közelben ólálkodó ellenséget. Néhány percre rá Savo-tól északra egy másik, távolodó rombolót láttak. Mikawa köteléke ezzel szerencsésen át is csúszott az őrködő rombolók között, és újra teljes gőzzel száguldott a Savótól délre haladó cirkálók felé. Torpedókilövésre felkészülni! - adta ki a parancsot. Egy percre rá, 1.33-tól, lassan aláereszkedő világító bombák kezdték nappali fénybe borítani az ausztrál és amerikai hajókat. A hidroplánok ezzel maradéktalanul teljesítették feladatukat. Az ejtőernyőn himbálózó szerkezetek nem csupán Lunga Pointnál veszteglő szállítókötelék egy részét tették jól láthatóvá, hanem a Canberra és Chicago cirkálókat, valamint a Patterson és a Bagley amerikai rombolókat is. Minden hajónak! Támadás! - villogták a jelzőlámpák Mikawa újabb parancsát továbbítva.

PERGŐTŰZBEN A DÉLI HAJÓRAJ

A torpedók gyors egymásutánban csobbantak a tengerbe, mialatt a tüzértisztek lőelemeket számoltak és irányszögeket kiabáltak. A páncéltornyok sivítva fordultak a megadott irányba, a lövegcsövek fürgén emelkedtek a kívánt szögbe, közben pedig lövedékek siklottak és puskaporos zsákok huppantak az ágyúk hidegen csillogó závárzatába. 1.43-kor a Patterson egyik éles szemű matróza felfigyelt a vetőcsövek felvillanásaira. Hajók előttünk! - rikoltotta. Az ügyeletes tiszt tüstént teljes riadót rendelt el. A rádiós sem késlekedett és azonnal szétkürtölte az éterbe: Riadó! Riadó! Idegen hajók az öböl bejáratánál! Az északon haladó csoport - balszerencséjére - éppen az irányváltoztatással volt elfoglalva. A Vincennes navigációs tisztjének erre vonatkozó rendelkezése viszont csupán 10 perc elteltével jutott el minden hajóra. A recsegő-sípoló készülékekkel bajlódó rádiósok - nem értvén az eredeti közleményt - azalatt mindenhonnan a parancs megismétléséért rimánkodtak. Nem csoda, hogy abban a pokoli hangzavarban elveszett a riasztás. Fogalmuk sem lehetett a feléjük száguldó veszedelemről. A délen haladóknak még ennyi esélyük sem volt a cselekvésre. A megkésett figyelmeztetést követő másodpercekben két torpedó csapódott jobbról a Canberra orrába. Velük egyidejűleg - az orról a tatig - 203 és 140 mm-es lövedékek halálos zápora pásztázta végig a 14 éves cirkálót. A várható gyors válasz helyett a Canberra ágyúi némák maradtak. Riadóztatott tüzéreinek többsége ugyanis még nem érkezett meg szolgálati helyére. A legszebb álmából felugrasztott Getting sorhajókapitány ólmos tagokkal botorkált fel a parancsnoki hídra, ahol a bentlévőkkel egyetemben, szinte azonnal megölték a következő sortűz gránátjai. A bemérőtiszt távolságokat kiáltott a hangcsőbe, de addigra már a tűzvezető központban tartózkodók is valamennyien halottak voltak. Az újabb, fedélzeteket áttörő lövedékek egyenesen a gépházban robbantak. A Canberra alig két perc alatt legalább 28 találatot kapott, és félredőlve lángoló, megbénult ronccsá változott. A Patterson rombolón, melyről a riasztás elhangzott, ugyan gyorsan elérték a teljes harckészültséget, ám keveset tehettek. 1.51-kor, nyolc perccel azután, hogy a Canberra "bekapta" az első találatokat, a keresőreflektorok fénykévéibe került. A becsapódó 203 mm-es gránátok azonnal harcképtelenné tették két 127 mm-es ágyúját, és felgyújtották az előkészített lőszeres-ládákat. A robbanásveszély ellenére a Patterson megmaradt lövegeivel bátran viszonozta a tüzet, de nem versenyezhetett az ellenség nagyobb űrméretű és lőtávolságú fegyvereivel. 60 lövéséből egy sem érte el őket. A Bagley romboló torpedóindítási helyzetbe manőverezett, ám hiába, mert a kezelők csalódottan látták, hogy az acélszivarok gyújtószerkezetei nincsenek a helyükön. Bode sorhajókapitány a Chicagón, kitörölve az álmot szemeiből, kabinjából rögtön parancsot adott, hogy lőjenek ki világítógránátokat. Okos ötlet volt. De fényárba borított, ellenséges hajók helyett a közben a hídra igyekvő Bode csak azt láthatta, hogy az első két sortűz nyolc lövedékéből hét csütörtököt mondott. Mielőtt még felérhetett volna, Mikawa."acélcápái" már csak karnyújtásnyira voltak. Torpedók jobbról! Két torpedó jobbról! - üvöltött fel valamelyik őrszem. 1.47-kor az egyik, 4 m-es lyukat tépve a cirkáló orrába, becsapódott. A következő minutumban pedig, gránátok süvítettek el a hajó felett. Az egyik telibe találta az előárbocot. A tüzes repeszek és a roncsdarabok megöltek vagy megsebesítettek 25 tengerészt, de a robbanások korántsem tették harcképtelenné a Chicagót.

A hajógépek és a páncéltornyok ugyanis sértetlenek maradtak. És a kárelhárítók is gyorsan megszűntették a vízbetörést. A hajó fő lövegei azonban ennek ellenére sem tüzelhettek. Ugyanis úgy a tűzvezető radarok, mint a hagyományos optikai távolságmérők, nem találtak célokat. Nagy sokára mégis megpillantottak egyet, mely keresőreflektorával a tengert pásztázta. A tüzérek nyomban irányzékba vették a fényforrást. A 127 mm-es ágyúk 25 lövést adtak le, mire végül a fény kihunyt és a hajó nyomtalanul eltűnt. Mikawa egyetlen rombolója volt az, mely hátulról biztosította a cirkálókat, nehogy az őrjáratozó amerikai rombolók onnan meglepjék őket. Bode újabb világító gránátokat lövetett ki. A megbízhatatlan szerkezetek elenyésző része működött, ám azt megmutatták, hogy több ellenséges hajó nincs a közelben. Erre a parancsnok - nagy kockázatot vállalva - felkapcsoltatta a keresőfényszórókat. Körbepásztázva azok is csak a sötét vízfelületet találták. 2.05-kor a fedélzetmester mindössze annyit írt a hajónaplóba: A tüzelés teljesen megszűnt. Ellenséges hajók semerre sem láthatók. A Chicago tovább folytatta útját nyugat felé. Érthetetlen miért, mert a védtelen szállítóhajók éppen ellenkező irányban voltak. A többi cirkáló pedig - melyeknek szintén segítségre lett volna szükségük - tőlük északra tartózkodott. Zavarodottságból vagy pánikból - esetleg mindkettőtől - Bode semmit sem tett azért, hogy utánajárjon annak, hogy a japánok mit művelnek arrafelé. Mi több, még csak figyelmeztetést sem küldetett a tőlük 16 km-re hajózó északi rajnak. Majdnem ugyanilyen zavarba ejtő a Scott ellentengernagy vezette harmadik hajóraj tétlenkedése. Hajói fel és alá jártak a szorosban, miközben ügyet sem vetettek a tőlük 30 km-nyivel zajló csata tűzpárbajának felvillanásaira. Scott-tól utólagos magyarázatként elfogadták, hogy a távoli fényjátékot az elvonuló zivatar villámlásainak tulajdonította. A szövetséges hajókon különben is teljes volt a zűrzavar. A McCawIey fedélzetén Turnernek fogalma sem volt róla, hogy mi történik pontosan. Mindössze annyit tudott, hogy katasztrófa előtt állnak. Ezért elsősorban fedezet nélkül maradt csapat- és teherszállítói biztonsága járt a fejében. Crutchley és az Australia meg túl messze voltak attól, hogy időben odaérve ténylegesen a segítségükre lehettek volna. Az ellentengernagy ezért útközben, rádión osztogatta parancsait, melyek viszont, a helyzet pontos ismerete nélkül, csak fokozták a fejetlenséget.

MIKAWA CIRKÁLÓI TOVÁBB PUSZTÍTOTTAK

A déli csoport megtizedelése és szétszórása alig hat percig tartott. Utána Mikawa teljes gőzzel, északnak fordította flottilláját, hogy az ott lavírozó, másik ellenséges rajjal is elbánjon. A manőver közben hajóoszlopa véletlenül ketté vált. Ám még ez is a malmára hajtotta a vizet, mert így éppen ollóba tudták fogni a - közelgő végzetről mit sem sejtő - három nehézcirkálót és a két rombolót. Világítást! - adta ki a parancsot az altengernagy. A Chokai reflektorai pengeként hasítottak a koromsötétbe. A fénykévékben rögtön láthatóvá vált az Astoria, a Quincy és a Vincennes, melyek teljesen gyanútlanul, csupán 25 km/h-s tempóval haladtak. Utóbbi hídján már ott volt Riefkhol sorhajókapitány, akit az ügyeletes tiszt már akkor riasztott, mikor a távolban meglátták a Chicago cirkáló által fellőtt világítógránátokat. Feltételezve, hogy a déli csoport, holmi kordonon átcsúszni igyekvő, japán rombolóra vadászik, a keresőreflektorok a legkevésbé sem nyugtalanították. Ezért csupán arra utasította rádiósát, hogy adja le: Kapcsolják ki a fényeket! Barátok vagyunk. 1.48-kor az Astoria őrszemei cirkálójuk közvetlen közelében elszáguldó torpedókat fedeztek fel. A parancsnoki állásába berobogó Greenman sorhajókapitány megdöbbenve látta és hallotta, hogy lövegei már a 2. sortüzet adják le. Tüzértisztje, Truesdell korvettkapitány, aki egész éjjel a makacskodó tűzvezető radarral vesződött, ugyanis a helyén volt, mikor az ellenség reflektorai befogták a hajót. Hallván a torpedókról és látván, hogy az első gránátok az Astoria előtt csobbantak, tüstént parancsot adott a tűz viszonzására. Utána rögtön elrendelte a teljes harckészültséget is. Greenman, akárcsak a Chicago hídján Bode, persze semmit sem értett. Ki rendelte el a riadót!? Ki a fene adott tűzparancsot!? Őrültek, nem látják, hogy saját hajóinkra lődöznek!? Tüzet

szüntess! De azonnal! - ordibálta. Truesdell-nek közben megfigyelője izgatottan jelentette: Uram, ezek Nachi-osztályú cirkálók! Semmi kétség, hogy japán cirkálók! A tüzértiszt azonnal a hídra telefonált. Az ottani híradós így adta át üzenetét: Mr. Truesdell azt kéri uram, hogy az ég szerelmére, adjon végre tűzparancsot!

Egy szemhunyásnyival később az újabb ellenséges sortűz gránátjai közvetlenül a hajóorr előtt csapódtak be. A gejzírként magasba szökő, hatalmas víztölcsérek végre meggyőzték a parancsnokot. Tüzelést folytatni! Teljes gőzzel előre! De már késő volt. Az 5. sortűz lövedékei az Astoria közepét találták telibe. Az ott felgyújtott hidroplán elsőrendűen kivilágított célponttá tette. A gránátok robbanásaitól rázkódó cirkálón egymás után némultak el a páncéltornyok lövegei, aztán a hajógépek is leálltak. A fedélzeten felrobbanó lőszerkészlettől tüzes pokollá változott az egész mindenség. A személyzet mégsem adta fel a harcot. Az ágyúk elnémulásáig kilenc sortüzet adtak le. A lövedékekből három is eltalálta Mikawa zászlóshajóját, a Chokait. A gránátok közül egy a térképszobában robbanva megölte az összes navigációs tisztet és megsemmisítette a térképeket. Az Astoria nem tarthatott ki sokáig. A tüzérek a tomboló tüzek, a gépészek a betóduló tengervíz miatt voltak kénytelenek elhagyni szolgálati helyeiket. A parancsnoki hídon sem volt életben már senki. A hajó egyre lassulva hamarosan mozdulatlan "hullává" dermedt. A Quincy fedélzetén Moore sorhajókapitányt az első sortüzek ugrasztották ki ágyából. A hídra berontva őt és valamennyi ott tartózkodót elvakítottak a Chokai reflektorai. Lőjék már ki azokat a rohadt fényszórókat! - adta ki első parancsát. Aztán, hirtelen meggondolva magát, vissza is vonta: Hátha a fényforrások saját hajón vannak! Inkább kapcsolják fel a mi reflektorainkat, hogy ők is észrevegyék, baráti hajó vagyunk. A válasz nem is késett. Az ellenséges hajóoszlopok lövegei villába fogták a Quincy-t. A halálosan pontos gránátzuhatag közben Moore már csak egy parancsot tudott kiadni: Két tűz közé kerültünk! Minden lövegnek tűz! Küldjék őket a pokolba! Aztán a következő gránátok tűzhatása egyszerűen elsöpörte a hidat. Egy torpedó a 4-es kazánházban robbant és valósággal kibelezte a hajót. A lángtengerben szinte azonnal krematóriummá változott az egész gépház. A léken betörő víz pedig megölte azokat, akik túlélve a tűzvihart, oltani igyekeztek. A talpon maradottak közül a rangidős - egy tüzértiszt - parancsot adott a hajó elhagyására. A cirkáló 2.35-kor elsüllyedt. Az északi csoport élén haladó Vincennes volt az utolsó hajó, melyre az ellenség lecsapott. A japán tüzérek addigra már tökéletesen belőtték magukat. Ami a továbbiakban következett az nem csata, hanem közönséges mészárlás volt. Három torpedó és - a kisebb űrméretű lövedékeket nem is számolva - legalább 56 db 203 mm-es gránát csapódott a szerencsétlen cirkáló testébe. A közelbe merészkedő ellenség még géppuskatűzzel is elárasztotta felépítményét. A páncéltornyok felrobbantak, miközben az alsóbb fedélzeteken megfékezhetetlenül pusztítottak a lángok. A dühöngő Riefkohl sorhajókapitány még akkor is tűzparancsokat osztogatott, mikor hajóján már nem akadt egyetlen egy, tüzelésre képes ágyú sem. Végül minderről tüzértisztje világosította fel, aki a cirkáló orrában lévő bemérőállásból, tüzeken és roncsokon átverekedve jutott el hozzá. A japán lövedékek még további öt percen keresztül záporoztak a kiszolgáltatott Vincennes-re. Mikawa parancsára a japán csapásmérők 2.15-kor szüntették be a tüzelést, aztán felszívódtak az éjszakában. Riefkohl ekkor adhatott parancsot a menthetetlen cirkáló elhagyására, melyet negyed órával később el is nyeltek a habok.

AZ ELSÖPRŐ JAPÁN GYŐZELEM MÉRLEGE

Abban a pillanatban a diadalmas japán cirkálók és a tőlük éppen 32 km-re kirakodó szállítóhajók között már csak három harcképes szövetséges cirkáló, az Australia, a Hobart és a San Juan, valamint egy maréknyi romboló állt. A fiatalabb tisztek arra unszolták Mikawa tengernagyot, hogy söpörje el az ellenséges hídfőt. A kárjelentésekből megtudhatta, hogy összesen három hajóját érték találatok, melyek 58 tengerész halálát és 53 sebesülését okozták. Az általuk okozott pusztításhoz képest mindez eltörpült. Ám ő mégis, inkább józan eszére hallgatott és a visszavonulás mellett döntött. Egyfelől azért, mert hajói már lőszerkészletük zömét - több mint 1000 db 203 mm-es lövedéket és szinte valamennyi torpedójukat - ellőtték. Másfelől meg, mert a közelgő napkelte a bosszúálló amerikaiak légitámadásaival fenyegette. Ne feledjük, Mikawa nem tudott róla, hogy Fletcher altengernagy, három repülőgép-hordozójával előző este elhajózott. A japán parancsnok, elégedetten köteléke 32 perc alatt aratott villámgyors éjszakai győzelmével Rabaul felé vette az irányt. Cirkálói útközben csak azért lassítottak egyszer, hogy tűz alá vegyék, és súlyosan megrongálják a Talbot amerikai rombolót. Visszafelé a támaszpontig meg is úsztak a bombatámadásokat, de hajói közül 10-én a Kako cirkálót elsüllyesztette egy amerikai tengeralattjáró. 9-én hajnaltájt a súlyosan megrongált Canberra is "csatlakozott" az immár 730 m-es mélységben nyugvó Quincy és Vincennes cirkálókhoz. Az Astoria megmentésére tett kísérletek szintén kudarcba fulladtak, ezért 10-én dél körül azt is el kellett süllyeszteni. Az ausztrál veszteséglistára 84 halott, az amerikaira 1024 került. A szövetséges hajókon összesen 709-en sebesültek meg. 16 órakor - a csapásoktól sokkolva - Turner szállítóhajóinak visszavonulást parancsolt. Néhányuk gyomrában még ott volt a kirakásra váró felszerelés több mint 3/4-e. Az újabb rajtaütéstől rettegő tengernagy azonban, sehogy sem mert tovább ott szobrozni. Inkább felszedte a horgonyt és - a fedélzeteken még mintegy 1600 - tengerészgyalogossal egyetemben - az 1700 km-re fekvő Új-Kaledónia biztonságos kikötői felé vette az irányt. A Guadalcanalon hagyott bőrnyakúak csak négy napra elegendő lőszerrel és olyan kevés élelemmel rendelkeztek, hogy a következő hetekben zsákmányolt rizsen éltek. A japán rombolók pedig eközben, éjszakánként szabadon hajókáztak fel-alá a sziget partjainál és lőtték állásaikat.'

BŰNBAKOK KERESTETNEK!

Az amerikai flotta-főparancsnokságot a Savó-szigetnél elszenvedett vereség bizonyos tekintetben nagyobb megrázkódtatásként érte, mint a Pearl Harbor-i. Ám utóbbinál legalább a súlyos veszteségekre mentségként szolgált, hogy az a támadás hadüzenet nélküli volt. Savó esetében viszont ez nem lehetett kifogás. A vezénylő parancsnokok ostoba elbizakodottságára nem is lehetett mentség. Melytől elvakulva, még akkor sem látták be, hogy Amerika egy olyan ellenséggel harcol, melynek elsőrendű a hadiflottája és aminek tengerészeit arra képezték ki, hogy tökéletességre vigyék a támadó harcmodort. King admirális, flotta-főparancsnok hat hétig egy szót sem ejtett a nyilvánosság előtt a savói megalázó vereségről. Csak miután október 11-én éjjel Guadalcanal partjainál lezajlott az első, vitathatatlanul amerikai győzelemmel végződött tengeri csata, akkor adatott ki egy szűkszavú hivatalos közleményt a történtekről. A jó hírek közé besuvasztva - mint a cukormázzal bevont keserű pirula - fel sem tűnt az a pár sor, melyben futólag említés történt holmi korábbi csatában elvesztett négy cirkálóról. King azonban addig sem vesztegette az idejét. Hepburn tengernaggyal az élén vizsgálóbizottságot állított fel, hogy az derítse ki a katasztrófa okait. A túlélők kikérdezése hónapokig eltartott. A feltáró jelentés végül 1943 májusában került King asztalára, aki kapásból 30 évre titkosította tartalmát. Szeptemberben kelt levelében, az ausztrál és az amerikai flotta legmagasabb rangú, illetékes parancsnokainak a következőket írta: A Hepburn-jelentés alapján arra a megállapításra jutottam, hogy senki sem vonható felelősségre vétkes szakszerűtlenségért. A vereség fő okainak a meglepetés és az a tény tekinthető, hogy ez volt a legelső csatája a parancsnokoló tisztek legtöbbjének. Bár akadtak köztük olyan személyek, akiknek harctéri teljesítménye még ezt figyelembe véve sem ütötte meg a kívánt mércét. Ezért meg^ fogom tenni a szükséges adminisztratív intézkedéseket. Bürokratikus zsargonban előadva így festett számos ígéretes pályafutás derékba törésére és egy személyes tragédia előidézése.

CSAK BIZONYOS FEJEK HULLOTTAK LE

Fletcher altengernagy, aki "megszökött" anyahajóival, hamarosan a parton találta magát és többet sosem bíztak rá flottaköteléket. Riefkohl és Greenman sorhajókapitányok nem kaptak új hajót. Bode sorhajókapitányt leváltották a Chicago cirkáló éléről és őt is parti beosztásba "száműzték". Bode később a kihallgatások során a kérdések tendenciájából arra következtetett, hogy az ő nyakába akarják varrni a csúfos vereséget. Mivel nem kívánt ebben a színjátékban elsőszámú bűnbak lenni, golyót repített a fejébe. Csupán Crutchley és Turner ellentengernagyok úsztak meg simán. Mivel mindkettőjüket King admirális jelölte ki a "Watchtower" hadművelet parancsnoki posztjaira, gyorsan felmentést kaptak mindenféle vád alól. Pedig ha valakik felelőssé tehetők a történtekért, akkor azok mindenképpen ők voltak. Legfőképp Crutchley, aki ostoba döntésével - szinte Mikawa kezére játszva - három csoportra forgácsolta szét erőit. Ezzel a döntéssel ráadásul megsértette a hadviselés legelemibb szabályát, ami az erők mindenkori összpontosítását írja elő. Még ennél is bűnösebbnek mondható Turner, aki jóváhagyta ezt az elhibázott lépést. Tetejébe az ellentengernagy túlzott magabiztosságában még arra is képesnek érezte magát, hogy megjósolja, mit fog tenni az ellenség. Igen súlyos volt az a mulasztása is, hogy nem tudatta a szétszórtan hajókázó, biztosító kötelékekkel a repülőgép-hordozók visszavonulását. A sors fintora, hogy míg a vereségért felelős szövetséges admirálisoknak a hajuk szála sem görbült meg, addig a győztes Mikawa altengernagyot a császári flotta főparancsnoksága súlyosan elmarasztalta, amiért nem semmisítette meg a kirakodással elfoglalt, jóformán védtelen hajókat is.

A savói események pozitívuma, hogy az amerikaiak tanultak belőle. Többé nem fordult elő, hogy kapitányaik, akármilyen fáradtak is voltak - ellenséges vizeken - pihenőre tértek volna, illetve engedélyezték volna, hogy má- sodfokúra mérsékeljenek teljes harckészültséget. Az október 11-ei és a november 13-ai éjszakai csatákban aztán az amerikaiak lepték meg a Guadalcanal ágyúzására érkező japánokat. Habár mindkét esetben több ember és hajó pusztult el a "Vasfenekű" tengerszorosba merülve, a veszteségek kiegyenlítettek voltak. Miután pedig 1943. november 2-án éjjel, Bougainville partjainál a sokkal erősebb japán köteléken rajtaütő amerikaiak, saját veszteség nélkül arattak fényes győzelmet, a tengerészeknek többé már nem kellett szégyenkezve lehajtani fejüket, ha szóba hozták előttük a '42 augusztusi, Savó-sziget melletti éjszakai csatát.

Forrás: (Aranysas, 2003. júniusi szám)


   
Idézés a honlapján
Kedvenc
Nyomtatás
Küldés levélben

Utolsó frissítés : 2005. február 23. Szerda 19:30


Olvasók hozzászólása  Hozzászólás RSS küldése
 

Átlagos értékelés

   (0 szavazat)

 

Megjelenítve 2 a(z) 2 hozzászólásból

Hozzászólás nyelve: Magyar (2), English (0)

Írta: Tomika () 2005. december 05. Hétfő 07:29

Írta: Tomika 2005. december 05. Hétfő 07:29

Az amerikai vizsgálóbizottságoknak a II. vh. idején nagyon jól ment a maszatolás, az igazi felelősök helyett bűnbakok keresése, mint pl. 1945-ben az Indianapolis esetében is.

 

» Válasz erre a hozzászólásra...

Írta: Sebi () 2004. november 03. Szerda 13:57

Írta: Sebi 2004. november 03. Szerda 13:57

Hát igen. Nem véletlenül mondják, hogyha a japánok kicsit merészebbek, akkor ma Los Angelesben a japán lenne a hivatalos nyelv :)

 

» Válasz erre a hozzászólásra...

Megjelenítve 2 a(z) 2 hozzászólásból



Hozzászólás
A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.
Belépés vagy regisztráció szükséges.


mXcomment 1.0.5 © 2007-2017 - visualclinic.fr
License Creative Commons - Some rights reserved
 
< Előző   Következő >

www.hajomakett.hu
Hajomakett.hu - Vitorlás, hajó, makett