Main page arrow Articles arrow A hajó elleni rakéta alkalmazása
A hajó elleni rakéta alkalmazása PDF Print E-mail

By Bittrich, on 2005. February 27. Sunday 12:45

Average user rating :    (0 vote)

Views : 13427    

Favoured : None

Published in : Articles, Sea battles

There are no translations available

Az alábbiakban a Bolgár Haditengerészet ezredesének, Aszen N. Kojuharov alezredesnek, egy a Naval War College Review hasábjain, 1997-ben napvilágot látott rövid tanulmányának magyar fordítása olvasható. Igyekeztem a szöveget a legközérthetőbben magyarosítani. Az idegen (nem latin betűs) helyesírású szavak leírásánál a Keleti Nevek Magyar Helyesírása (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981.) c. kézikönyvet, illetve az ilyen szavak angol helyesírása nyomán valószínűsíthető megközelítően legpontosabb magyar kiejtést vettem alapul. Esetleges hozzáfűzéseim, pontosításaim szögletes zárójelben olvashatók. A későbbiekben még igyekszem a témában további fordításokat, cikkeket közölni. Illés András (Bittrich)

Aszen N. Kojuharov: A hajó elleni rakéta alkalmazása

 

A tengeri lesvetés koncepciója napjainkra sokat köszönhet az első, 1967-ben sikeresen alkalmazott hajó elleni rakétáknak. Ha közelebbről szemügyre vesszük a történelem azt mutatja, hogy ez az összefüggés nem véletlen egybeesés, inkább egy, a tengeri könnyű erők által alkalmazott haditengerészeti hadviselés eljárásai mentén kifejlődött kísérőjelenség. Habár harminc év telt el azóta az emlékezetes eset óta, még manapság is komoly érdeklődés nyilvánul meg aziránt, hogy a rakétafejlesztés haditengerészeti hadműveletekben való szerepvállalásának kezdetét jelölő dátumnak miért szenteli a világsajtó az azt megillető figyelmet.

Az 1960-as évek elejére a szovjet hadiipar nem csak saját haditengerészetét fegyverezte fel rakétahordozó hajókkal, hanem megkezdte az új fegyver exportálását a "baráti" államoknak, köztük az Egyesült Arab Köztársaságnak is (egy rövid éltű formáció, mely magában foglalta Egyiptomot, Szíriát és még rövidebb ideig Jement). Mindamellett az új fegyvert az arabok részéről nem tudták megfelelő módon alkalmazni: egyrészt, krónikus nehézségeik adódtak annak üzemeltetése és alkalmazása terén, másrészt kételkedtek annak hatékonyságában. Az arabok részéről olyan mély pszichológia akadályt jelentett a fegyver harckörülmények közötti megbízhatósága, hogy amikor bármilyen hiba lépett fel a manőverek során, a vétkessel mindig szigorúan elbántak. Egy másik ezzel járó tényező lehetett még az, hogy az 1950-es évek óta számos országban hajtottak végre kísérleteket hajó elleni rakétákkal, még egy évtizeddel később is, de csak Svédország és a Szovjetunió gyártott ilyen rakétákkal felszerelt hajókat, más országok vonakodtak tőle.(1)

Ez nagymértékben magyarázza, hogy miért nem lőttek ki rakétákat egy korábbi, az arab rakétanaszádok és az izraeli torpedónaszádok és rombolók közötti összecsapásban, a hatnapos háború során. 1967. június 5. éjjelén, Port-Szaídnál egy, a Jaffa rombolóból és három torpedónaszádból álló izraeli hadihajó-kötelék egy csapat búvárt támogatott, akik megpróbáltak behatolni a Port-Szaíd-i haditengerészeti támaszpontra. A búvárok kellemetlen meglepetésére nem találtak egyetlen célpontot sem a kikötő vagy a támaszpont körzetében. Mivel az események oly gyorsan történtek, az izraeli hírszerzés nem értesült az egyiptomi haditengerészetnek, az izraeli légierőtől elszenvedett súlyos vereség utáni, Alexandriába történt átcsoportosításáról. Mindamellett, az izraeli támogató hajók lokalizáltak két, egyiptomi járőröző torpedónaszádot, melyek teljes gőzzel menekültek Alexandria felé. Számos közvetlen találat dacára az egyiptomiaknak végül sikerült elszakadniuk üldözőiktől.

A csata előtt az izraeli kötelékparancsnokot csakugyan tájékoztatták, hogy azon a környéken lehetséges, hogy összeütközésbe kerülhet rakétanaszádokkal.(2) Mindamellett az üzenetet, csak mint általános érvényű információt vette figyelembe, és nem mint olyat, mely kifejezetten arra figyelmeztetett, hogy kerülje az összecsapást olyasfajta naszádokkal. Éppen ellenkezőleg, az izraelieknek feltett szándékuk volt megütközni az arab erőkkel - ami egyértelműen arra utal, hogy a hajó elleni rakétát akkoriban mennyire alá becsülték.

Egy másik, ehhez a szituációhoz kapcsolódó összecsapásra került sor hat nappal később, június 12-én éjjel (lásd térkép). A két Saar-1 típusú torpedónaszád (olasz hajók, [a Saar 1 osztály nem olasz hanem német terveken alapuló német-francia konstrukció - I. A.] 457 milliméteres torpedóvetőcsövekkel és 20 milliméteres gépágyúkkal felfegyverezve) által kísért izraeli Eilat romboló, járőrbevetést vezetett Port-Szaídtól északkeletre, a Sínai-félsziget újonnan megszállt partjai mentén, amikor radarja célpontot észlelt, melyet a hajó egy egyiptomi rakétanaszádként azonosított. Az izraeli hajó váratlanul megváltoztatta menetirányát, hogy minél közelebb kerüljön.(3) Időközben az izraeli parancsnok elrendelte nagyobb sebességű kísérőhajóinak, hogy ütközzenek meg az ellenséggel. De amikor közelebb értek, az izraeliek felismerték, hogy megközelített célpontjuk nem egy rakétanaszád, hanem torpedónaszádok egy csoportja (szovjetgyártmányú P-6-ok, 75 t vízkiszorítással, 43 csomós sebességgel, 25 fős legénységgel, 450 milliméteres torpedóvetőcsövekkel és egy légvédelmi gépágyúval). Az egyiptomiaknak sikerült kitérniük a harc elől a Port-Szaíd-i kikötő elérésével, ahol már parti és tábori tűzérségük védelmében voltak.

Mindamellett a nagy izraeli romboló csábító célpont volt, és a két kísérő nem volt látható. Tehát anélkül, hogy ismerte volna az ellenség valós erejét, az egyiptomi parancsnok meghozhatta volna a romboló megközelítésére vonatkozó döntést. Elhagyva Port-Szaíd radarárnyékában lévő lesállásukat, az egyiptomiak azt hitték, hogy meglepetésszerű támadást indíthatnak, amint felgyorsulnak kelet felé. Egyértelműen egy lehetséges torpedótámadás potenciális forrásai voltak, amelyet akkor az Eilatnak gyors manőverezéssel sikerült elkerülnie. Az egyiptomi erők még aligha sejthették az izraeli naszádokból álló másik köteléket, amely a jobb oldalukon volt. Az izraelieknek, az et-Tinai-öböl partja mentén lopózva, sikerült becsapniuk az ellenséget, a rombolót csaliként használva, elcsalva az egyiptomiakat partmenti pozíciójukból, s csapdába ejtve őket. Mindazonáltal, a támadás kezdetén az izraeli járőr szintén sötétben volt: nem lehetett tudni, hogy az egyiptomiak nem különítik-e el az Eilatot kísérőitől, így komplikálva az összecsapást. Ahogy az izraeliek manőverezni kezdtek, hogy csatlakozzanak az Eilathoz, az egyiptomiak tüzet nyitotak. Az izraeliek haladéktalanul viszonozták, dacára a viszonttűz jelentette kockázatnak. Az egyik egyiptomi naszádot hamarosan eltalálták. Miközben a tatja lángokban állt, nyílvánvalóan irányíthatatlanul tovább haladt keletnek, míg a másik nyugati irányba fordult.(4) Az Eilat kötelékparancsnoka utasította a járőrt, hogy pusztítsa el a "keleti célpontot", míg ő a "nyugati célpont"-tal harcolt. A csata több, mint harminc percig tartott. A megbénult arab naszád lassan süllyedt. A romboló kísérői a célpont körül köröztek, s addig lőtték az égő roncsot, míg az alá nem merült. Időközben az Eilat egy sortüzet adott le a másik, nyugatra tartó célpontra, és felrobbantotta azt. Az izraeliek kiterjedt kutató-mentő műveletet hajtottak végre, de nem találtak túlélőket.(5)

Ezen naszádok elvesztése egyértelműen demonstrálta azt, hogy az egyiptomi haditengerészeti erők képtelenek megfelelő lesállást kialakítani a támaszpont körüli felségvizek körzetében (responsibility zone), hogy meg tudják határozni a teljes ellenséges erő helyzetét, majd hatékony erővel és fegyverzettel csapást tudjanak mérni a feladat végrehajtása végett. Az egyiptomi kötelék parancsnoka elhamarkodottan indított torpedótámadást a csata elején, csak, hogy röviddel azután elveszítse a kezdeményezést. Az izraeli személyzet harci készültségéről és harcászati tapasztalatairól adott tanúbizonyságot, habár kezdetben manőverezésük nem volt a helyzetnek megfelelő.

Eltekintve a hatástalan egyiptomi lesvetéstől és a briliáns izraeli "ellen-lesvetéstől", ezeknek az eseményeknek van egy másik aspektusa is, melyet senki nem vett számításba. Mind a június 5-i, mind a június 12-i csata az izraeli főhadiszállás és a parancsnokok részéről a hajó elleni rakétához való - valójában azt semmibe vevő - hozzáállást világította meg. Meggondolatlanság volt részükről nagy harcászati kapacitással, de gyenge légvédelmi fegyverzettel rendelkező hajókat küldeni egy olyan régióba, ahol előszeretettel operálnak rakétahordozó naszádok. Később komolyan megfizettek gyenge ítélőképességükért. A június 12-i epizód egy másik, messze lényegesebb esemény előjátékává vált, mely még évtizedekkel később is aktuális és szóra érdemes tényező.

A hatnapos háború végével, s a megszállt területek bekebelezésével nem ülepedett le a konfliktus Izrael és az arab országok között. Ellenkezőleg, a fegyveres csatározások folytatódtak végig az arab-izraeli határ mentén az ún. "anyagháború"-ban. Ugyanúgy voltak csaták is a tengeren, egyikük teljes fordulópontot jelölt ki a haditengerészeti hadviselés jövőjének.

1967. október 21-én két arab naszád négy Styx rakétával elsüllyesztette az Eilatot az et-Tinai-öbölben, tizenhárom mérföldre [kb. 21,5 km - I. A.] Port-Szaídtól. Alkonyatkor egy egyiptomi radarállomás egy, a Sínai-félsziget partja mentén magányosan haladó hajót érzékelt - ez volt az Eilat. Parancsnoka Jichak Sosan sorhajókapitány, mivel csak ellenséges tengeralalttjáróktól tartott, csak tengeralattjárók ellen alkalmazható cikk-cakk manővereket vezetett. Még a két, apró, járőröző Komar rakétanaszádot is figyelmen kívül hagyta (183P kialakítás, két szovjet Styx rakétaindítóval felfegyverezve). (Hasonló körülmények között semmisített meg egy P-6-t, jelen helyszín közelében. A két apró célpont, amely most az Eilat radarképernyőjén látszódott, nem különbözött azoktól, amelyeket június 12-én süllyesztett el.) 17.00 órakor a romboló állandó kurzust vett fel. Tizenhat perccel később egy jelzőőr fényes villanást és füstgomolyagot jelentett Port-Szaíd irányából. Ezután egy kilőtt rakéta nyomvonalát lehetett látni az égen. Az Eilaton teljes riadókészültséget rendeltek el és a visszaváltott cikk-cakk manőverekbe. Navigátora először azt jelentette, hogy a rakéta akadálytalanul el fog haladni a tat mögött, de azután, hat mérföld távolságnál [kb. 10 km - I. A.], a rakéta a hajó felé változtatott fordult, nyilvánvalóan azonnal működésbe lépett a robbanófej irányítószerkezete.(6) Az Eilat haladéktalanul tüzet nyitott a közeledő rakétára, de mindhiába. Percekkel később az első rakéta eltalálta a tatot, a második pedig a hajó közepébe csapódott.(7)

A személyzet intézkedései ellenére, hogy megmentsék a hajót, az letért irányáról és észrevehetően oldalra dőlve süllyedni kezdett. Két órán belül egy harmadik rakéta találta el a rombolót, felrobbantva lőszerraktárait.(8) Az utolsó üzenetet az Eilatról 17.28 órakor küldték, melyet egy harci egység észlelt, a Sínai-félszigeten. Sosan sorhajókapitány utasította a személyzetet, hogy hagyják el a hajót.(9) A romboló még látható volt az egyiptomi radarernyőkön. Az utolsó rakétát a biztonságos távolság minimumáról indították. Ez a már gazdátlan hajóba csapódott, kiárasztva az üzemanyagot és az oxidátort [? - I. A.]. Az Eilat elsüllyedt. Az Izraeli Parti őrség húszórás kutató-mentő hadműveletet hajtott végre. A 199 fős legénységből negyvenhét fő veszett oda, és kilencvenegy sérült meg vagy szenvedett komoly égési sérülést.(10)

Az Eilat elsüllyesztése volt a hajó elleni rakéta első sikeres alkalmazása. Az esetet széleskörű vita fogadta a világ haditengerészeti berkeiben. Többen (köztük szovjet szerzők is) rámutattak, hogy az első hajó elleni rakétatámadás 1943. szeptember 9-én volt, amikor német Dornier Do 217 bombázók elsüllyesztették az új olasz csatahajót, a Rómát, egy irányított bombát, az FX 1400-t [közismertebb nevén Fritz-X - I. A.] alkalmazva.(11) Az igaz, hogy a németek is alkalmaztak hajó elleni rakétát, a H 293-t [helyesen Henschel Hs 293 - I. A.], de az hatástalan volt, elégtelen harcászati és technikai jellemzői miatt.(12)

Számos szerző tett kísérletet arra, hogy megmagyarázza, miért veszett oda az Eilat. Számos tényezőre mutatnak rá. Először is, az Eilat egy régi romboló volt (1944-ben épült), híján a modern légvédelmi fegyverzetnek. Az Izraeli Haditengerészet hamarosan kivonta a szolgálatból megmaradt rombolóit, az utolsót 1969-ben. (Az igaz, hogy 1968-ban Izrael kivonta a szolgálatból Haifa nevű rombolóját, de csak 1969 áprilisában történt, hogy utolsó rombolója, a Jaffa, mint célhajó, elsüllyedt két rakéta által, az izraeli Gabriel tesztelése során.) Továbbá, a támadás előestéjén az Eilat harckészültségét csökkentették, a hajó Izraeli Haditengerészetnél való szolgálatba állításának tizenkettedik évfordulójának megünneplése miatt. Ezenfelül, amíg a normál személyzet 250 főből állt, a hajó összesen 199 fős teljes legénységet hordozott, amint utolsó őrjáratán haladt (20%-kal kevesebbet a hagyományosnál). Negyedszer, az apró egyiptomi naszádok egy védett öbölből lőttek egy valóban nagy célpontra, mely növelte találati valószínűségüket. Továbbá, az Eilat az övezetben cirkálósebességgel járőrözött, mely lehetővé tette az egyiptomi rakétakezelő személyzetnek, hogy megfelelően felkészüljön a támadásra, és a tüzelési távolság feltételeihez megfelelő közelségben hajtsa azt végre. Végül, a támadás teljes meglepetésként érte az izraelieket, mivel nem tudták tévedtek a rakétát hordozó naszádok pontos azonosítását illetően. Így egy gyanútlan Eilat szükségszerűnek bizonyult egy sikeres támadáshoz.

Mindezekhez hozzátehetjük azt a tényt, hogy az Eilat elég nagy hajó volt, ahhoz, hogy kiváló célpont legyen a szovjet Styx rakétának, melyet pontosan ilyen célpontokhoz terveztek. Továbbá, a hajó nem rendelkezett sem aktív sem passzív ellentevékenységet biztosító berendezéssel ilyen rakéták ellen, amelyek sebezhetőek ezen eszközökkel szemben. Az Eilat kíséret nélkül volt őrjáraton, s ez a tényező lehetetlenné tette az 'ellen-lesvetés' jól begyakorolt alkalmazását, hogy útját állja az egyiptomi járőröző naszádoknak (mint az 1967. június 12-i esetben), lehetővé téve az egyiptomiaknak, hogy zavartalanul támadjanak. Másrészről az október 21-i lesvetés újító szemszöge az volt, hogy taktikai meglepetést ért el egy vadonatúj fegyver bevetésével, mely lehetővé tette a torpedónaszádnak látszó egyiptomi rakétanaszádoknak, hogy elég biztosnak érezzék magukat a tüzeléshez.

A lesvetés egyike a hadviselés legvonzóbb eljárásainak, különösen a két fél közül a gyengébb részéről egy konfliktusban. Mindamellett meg kell jegyezni, hogy az 1967-es támadás volt az egyetlen sikeres, hajó elleni rakétát hordozó hadihajók által vezetett lesvetés egy nagy hadihajó ellen az elmúlt harminc évben. Az 1980-as években hasonló, gyors, támadó naszádok hasonló eljárásokat alkalmazva kudarcot vallottak, s még súlyos károkat is szenvedtek. Ennek következtében nem az Izraeli Haditengerészet volt az egyetlen, aki megtanulta azt a keserves leckét, amit az et-Tínai-öbölben tanítottak neki.

Az Eilat romboló pusztulása egy másik szempontból is egyedülálló: az egyes rakétákat nagy időközönként, egymást követően indították - ez is bizonyította a hajó szerény légvédelmi képességeit. (Hasonló eset volt a Jarmúk aknaszedő, mely a latakiai összecsapás során süllyedt el 1973-ban, de az a szíriai hajó rakétatalálat és az azt követő ágyútűz következtében süllyedt el.)

A sikeres támadás után, melyben az Eilat elsüllyedt, a hajó elleni rakéták végül megszerezték biztos helyüket (és a kellő tiszteletet) a haditengerészeti hadviselésben. Egyes szakértők nézetei ellenére, a haditengerészetek világszerte elkezdtek újrafelfegyverezni hajóikat az új rakétával. A légi fenyegetés egy új fajtája született meg, és a haditengerészeti hadviselés jellege radikálisan megváltozott mindörökre. Ez az eredménye annak az összecsapásnak 1967. október 21-én.

 

 

Jegyzetek

 

  1. Kolcsanov, B.: The Main Weapon of the Mosquito Fleet: Missiles. In: Modeliszt-Konsztruktor, No. 1. 1989. pp. 31-32.
  2. Williams, L.: The Israeli Defense Forces: A People's Army. Tel Aviv, Ministry of Defense Printing House, 1989. p. 263.
  3. Ibid, p. 264.
  4. Ibid, p. 265. Lásd még Kojuharov, A.: The War of Attrition: Some Naval Aspects of the Arab-Israeli Armed Conflict, 1967-1970. In: Morszkoj szbornyik, No. 8. 1996. pp. 76-80.
  5. Williams, p. 265.
  6. Docenko, V.: Sunk: Combat Damage to Warships since 1945. St. Petersburg, Deva, 1992. p. 45.
  7. Szmirnov, G.: Powerful Weapons for Small Ships. In: Modeliszt-Konsztruktor, No. 7. 1988. pp. 31-32.
  8. Lásd Kojukarov, p. 77.
  9. Docenko, p. 45.
  10. Williams, p. 265.
  11. Roskill, S.: The War at Sea. Vol. 3. London, Collins, 1962. Reprint [mint Flot i vojna] Moszkva, Military Publishers, 1974. Vol. 3. pp. 170., 175. (reprint).
  12. Rogyionov, B. - Novicskov N.: Cruise Missiles in Naval Warfare. Moszkva, Military Publishers, 1987. p. 12.; Roskill, Vol. 3. p. 170. (reprint).

 

Az eredeti, angol nyelvű cikk a http://www.nwc.navy.mil/press/Review/1997/autumn/s&d1-a97.htm címen olvasható.

   
Idézés a honlapján
Kedvenc
Nyomtatás
Küldés levélben

Last update : 2007. December 11. Tuesday 11:50


Users' Comments  RSS feed comment
 

Average user rating

   (0 vote)

 
Comment language: Magyar (7), English (0)

Add your comment
Only registered users can comment an article. Please login or register.

No comment posted



mXcomment 1.0.5 © 2007-2019 - visualclinic.fr
License Creative Commons - Some rights reserved
 
Next >

www.hajomakett.hu
Hajomakett.hu - Vitorlás, hajó, makett