Az állókötélzet
(Stehendes Gut, Standing Rigging)

Második rész

Mint már említettem, a szakirodalom általában nem foglalkozik túlzottan a gyakorlattal, hogy hogyan is lehet a sok szép rajzon és foton látható részleteket a valóságban - és modellméretben – kivitelezni. Erre általában sok év során elkövetett hibákból jön rá az ember (ezt hívják gyakorlati tapasztalatnak), hacsak nincs valaki abban a szerencsés helyzetben, hogy rendelkezik egy megszállott és tapasztaltabb - s többnyire öregebb - baráttal. Vagy egy nyilvános fórummal (az interneten), mint a hajomakett.hu. Amit régebben esetleg sok-sok levelezéssel, s nehézkes „ómódi” fotózással lehetett csak elérni, az ma hála a digitális kameráknak és az internetnek pár gombnyomással viszonylag rövid időn belül megoldható.

Az állókötélzet szerelése

Az állókötélzet szerelését modellméretben többé kevésbé az igazi hajók mintájára és sorrendjében kell elvégezni, egyszerűen azért, mert ez a logikus sorrend. Mint pl. az a szabály, hogy elölről hátrafelé és alulról felfelé haladunk. Az első - magától értetődő - feltétel: mielőtt egyáltalán a madzagokhoz nyúlunk, az összes árboctörzsnek valamint a száraknak teljesen késznek kell lennie, s a megfelelő stabil fészekkel, rögzítéssel kell rendelkeznie. Még így is előfordulhat, hogy az egyik oldalon feszesebbre húzott kötél(zet) az árboctörzset kissé elhúzza. Ez 2-3 mm nagyságrendben ugyan nem túlzottan veszélyes, mert az eredeti hajókon is az árbocozat és a kötélzet meglehetősen elasztikus volt. Ami tkp. azt jelenti, hogy a valóságban főleg öregebb hajóknál (itt sz.sz. öregebb, azaz 15-20 éveseknél), illetve vihar után, vagy ha nem voltak megfelelően karbantartva, az árbocok s a szárak bizony nem álltak pontosan vonalban.

Az orrárboc (Bugspriet, Bowsprit) és az orrárbocderék (Sprietmast, Sprit Topmast) kötélzete

Amikor 1000 éves felejtés után kb. 1300 körül az orrárboc újból megjelent az európai hajókon, (miután a rómaiak már egyszer felfedezték-ez volt az un. Artemon) kezdetben nem volt más, mint egy viszonylag vékony előrenyúló rúd, aminek nem is volt más szerepe,mint hogy a többágú horgonyt (Draggen) tartotta, ill. azt onnan lehetett felhúzni vagy leereszteni. (Pl. az északnémet koggék, ill. az angol nef-ek, mint a Cinque Ports - az öt kikötő hajói) Természetesen ekkor még nem volt szüksége különálló kötélzetre. Mikor aztán a hajók lassacskán több árbocosak lettek, s megjelent a Besan (tatárboc) és a kezdetben egészen közel a hajóorrhoz felállított előárboc, meg kellet gondolni, hogy hova lehet az előárboc tarcsait rögzíteni. Így aztán az orrárboc lassan egyre vastagabb és hosszabb lett, de kötélzetre még mindig nem volt szükség. (Pl. Santa. Maria) Az orrárboc első kötélzete a késői karakkokkal és a galeonokkal együtt jelent meg, ez volt a bandázs. (Zurring, Gammon Lashing) Ez az orrárbocot az orrtökéhez, ill. a galioncsőrhöz rögzítette. Vagy 150 évig nem is volt szükség többre, mivel már megjelent az orrvitorla ill. a vakvitorla, (Blinde, Spritsail) ami a súlyával többé-kevésbé ellensúlyozta az előárboc tarcsainak a húzását. (A nevét onnan kapta, hogy megakadályozta a kormányos kilátását előre.) Az orrárboc felső részén 3-5 felszegelt léc akadályozta meg a bandázs hátrafelé való lecsúszását. A bandázskötél átmérője kb. megfelelt a főárboc csarnakjának. 

Kb. az 1580-90-es évek táján jelent meg egy nem túl hosszú életű kuriózum, (habár elvétve még 1670 körül is találkozhatunk vele) az orrárbocderék (Sprietmast, Sprit Topmast), a hozzá tartozó vitorlával. Az orrárbocot ill. törzset rövidebbre és vastagabbra vették, s a külső végére egy kis árbockosarat és egy kis árbocot a hozzá tartozó szamárfejjel (Eselshaupt, Mast Cap) állítottak. Ez az új találmány nem volt túl szerencsés, mivel ez az árboc(derék) meglehetősen vékony volt, s ráadásul nem volt tarcsa, hiszen nem volt előrefelé mihez erősíteni. Viharban bizony hamar letörött, s ráadásul - mivel az elősudártarcs is ennek a felső végéhez volt rögzítve - sok esetben az elősudarat is magával vitte. Ezzel szemben rendelkezett kettő, ritkábban három pár csarnakkal, s hajótengelyben hátrafelé vezetett 1-2-3 patráccal (Backstag, Backstay), s annak a nemzetiségtől s kortól függően meglehetősen bizarr változatival. 

      2. ábra: Az orrárbocderék és a Backstag változatai  

3.ábra: Orrárbocderék és Backstag a flamand galeon modelljén
1.- Backstag
2.- Az elötörzs tarcsa az ötfuratos macskafejekkel
3.- Az elöderéktarcs        

Ezt az árbocot a gyakorlatban csak akkor állítjuk fel, ha már az összes törzs, s derékszár állókötélzetével készen vagyunk, különben nagy esélyünk van rá, hogy menetközben letörjük! Az orrárboc állókötélzetéről tkp. csak attól az időtől kezdve beszélhetünk, amikor a függőleges orrárbocderék már eltűnőben volt, s az orrárboc(törzs)-et a saját vonalában egy un. klüverfával ill. klüverárboccal meghosszabbították (Klüverbaum, Jibboom). Érdekes módon a 16. sz. második felében néhány hajón a orrárbocderék és a klüverfa együtt létezett, ami, hogy úgy mondjam a hülyeség teteje volt, mert a klüverfa bevezetésével a orrárbocderék teljesen fölöslegessé vált. Mivel az egyre magasabb árbocszárak tarcsai gyakorlatilag egyre nagyobb húzóerőt gyakoroltak az orrárbocra, megjelent az un víztarcs (Wasserstag, Bobstay), állítólag kb. 1680-90 körül, habár létezik néhány kép, amelyek szerint jóval korábban. Állítólag francia hajókon tűnt fel először. Az orrárboc(törzs) felső vége alatt kezdetben blokkokkal, később macskafejekkel volt feszítve, az alsó vége pedig a gallioncsőrbe fúrt lyukon keresztül volt rögzítve. Szerepe-értelemszerűen-az orrárboc(törzs) külső végének lefelé való húzása volt. Kezdetben csak egy, később 2-3 víztarcsot alkalmaztak.
A víztarccsal kezdjük az állókötélzet szerelését, ha egyáltalán a hajónk rendelkezik vele, eltekintve persze a bandázstól. A darabszámtól függően-1-2-3 lyukat fúrunk keresztben a gallioncsőr elejére, ezeken átvezetve rögzítjük a víztarcs(ok) „álló” kötelét és önmagával összekötjük. Az így létrejött kötélhurokba egy macskafejet kötünk, ez az alsó macskafej. A felső macskafej(ek)et az orrárboc(törzs) felső végére kötjük, s a két macskafejet a csarnakokhoz hasonló módon feszítőkötelekkel (Reep, Lanyard) kötjük össze. Figyelem, fontos !!! Mint mindvégig az állókötélzet szerelésénél, ezeket a feszítőköteleket is csak előfeszítjük, de nem kötjük le fixre őket! Mivel az állókötelek hálózatának tagjai mindenhol húzóerőt gyakorolnak egymásra, a fix lekötést csak akkor kezdhetjük el, ha a törzsek összes állókötélzetét már felszereltük ! Ha a víztarcsokat már az elején fixre kötnénk, később nagy meglepetésben lenne részünk, ha meglazulnának.

     4. ábra: A víztarcs (Wasserstag, Bobstay) változatai

A fejlődés következő lépcsőfokában megjelentek az orrárboctörzseket oldalra feszítő kötelek, amiket tkp. az orrárboc csarnakainak is nevezhetnénk. Az orrárboc(törzs) felső végétől indultak ki, s a hajó mellvédjén kétoldalt kb. az előbástya magasságában voltak lerögzítve. A víztarcshoz hasonlóan macskafejekkel feszítették ki őket. Kezdetben itt is csak egy párat használtak, később 2-3 párat.

5. ábra: Víztarcsok és orrcsarnakok az Agamemnon modelljén

Kb. az 1700-as évek közepétől megjelent az un. bugdálórúd (Stampfstock, Dolphin striker v. Martingale). Ehhez a következőket kell tudni: Amikor megkezdték az orrárbocot a klüverárboccal meghosszabbítani, ezek az orrárboc külső végén egy függőleges szamárfejjel voltak egymáshoz rögzítve, a klüverárboc belső vége pedig egy bandázzsal volt az orrárbocra kötve. A szamárfejre alulra egy függőleges rudat, az un. bugdálórúdat rögzítettek, ennek az alsó végében fúrt furatokon, ill. blokkokon keresztül futottak a klüverárboc külső végét lefelé húzó kötelek. (Na azt hiszem, ezt is hamarabb megcsinálom, mint a leírása tart) A klipperek megjelenéséig tovább tartott a fejlődés, amíg az orrárboc kötélzete egyre bonyolultabb lett,s végül kötelek helyek drótköteleket ill. láncokat találunk, de ez már egy külön fejezet, amibe itt nem akarok belemélyedni. Ennek ellenére:

6.ábra - Az orrárboc kötélzetete 18 - 19. szd.-i hajóknál

Az oldalkötélpadok (Rüsten, Channels) és az oldalvasak (Püttingseisen, Chain plates)

Mielőtt egyáltalán az állókötélzet szerelését elkezdenénk, értelemszerűen már kész kell hogy legyenek az oldalkötélpadok. (Gyakorlatilag ezt már a hajótest építésével egyidejűleg el kellett végeznünk.) Az oldalkötélpadokat nem elég csak felragasztanunk! Mivel - modellméretben is - nagy húzóerőnek vannak kitéve, még több hosszú szeggel is rögzítenünk kell őket! (Lásd még: Flamand galeon) A legtöbb esetben elég (főleg építődobozoknál eleve adott) oldalvasakat a tervrajz szerint szerelni. De ha rajz után építünk, az oldalvasak egyes részeit beleértve a legfelsőt, a kengyelt, ami körülfogja az alsó macskafejet, nekünk kell 0,6-0,8-1 mm-es rézdrótból (ajánlom a vörösrézdrótot, mert a sárgaréz jóval sprődebb) elkészítenünk. A flamand galeonom oldalvasainál több problémával is találkoztam. Mivel a macskafejek itt nem kerekek hanem háromszögletűek (s mint ilyen a kereskedelemben ebben a formában, s a nálam megkövetelt méretben egyáltalán nem kaphatóak), természetes volt, hogy mindent magamnak kellett elkészíteni. Mivel a háromszögletű macskafejek teljesen laposak voltak (nem lencseszerűek mint a későbbi kerekek), a megfelelő vastagságú „deszkából” el tudtam őket készíteni. Először is megszerkesztettem és felrajzoltam a megfelelő körvonalat a furatokkal egy 1 mm-es alumínium lemezre - ez lett a minta.

     7.ábra: Sablon                                                                 8.ábra: Oldalmaró

Ezzel felrajzoltam a körvonalat egy 5 mm vastag jávorfalapra és felhasználva a sablonon kifúr lyukakat, egy füst alatt kifúrtam a furatokat is. Ezek után kifűrészeltem, s méretre csiszoltam az egyes fejeket, majd a mini esztergapadot asztalos oldalmaróként átépítve bemartam a körbefutó nútokat. (Ehhez a művelethez lerögzített mini fúró-marógépet is lehet használni) A kengyelek 1 mm-es vörösréz drótból készültek, egy nagyon egyszerű, mondhatnám primitív forrasztósablon segítségével.

       9.1 ábra : kengyel készítése                                                           9.2 ábra

      9.5.ábra                                                                                        9.6.ábra

A flamand galeonnál az oldalvasak nem egymással keresztbe akasztott kengyelekből álltak, hanem láncokból. Mindez szép és jó, mert a kereskedelemben nagyon szép láncokat lehet kapni, 1-5 mm-es szemátmérővel, csakhogy ezek a láncok meglehetősen gyengék és semmi esetre sem tudják azt a húzóerőt elviselni, amivel én húzom a csarnakjaimat. Új ötletre volt szükség. Ennél a modellnél a kötélpadok vastagsága 3 mm, ezért világos volt, hogy ebben az irányban kell valamit kiókumlálnom. (Tkp. ezért is készültek a macskafejkengyelek úgy forrasztva, mint a képen) Mivel a kengyelek alsó szárát lazán forrasztottam egymáshoz, a szélességük a forrasztás után kb. 2,2-2,4 mm lett, elég ahhoz, hogy egy 0,8 mm-es furatot beléjük lehessen fúrni. Ezt a furatot a macskafej alsó íve alatt 2 mm-el fúrtam be, s a furat alatt 1,5 mm-el vágtam le a szárat. Most a megfelelő helyeken a 3 mm vastag kötélpad vastagságának a közepébe (elvágólag a célgömb alsó szárának közepével – elnézést, egy régi katonai vicc :-) ) 0,8 mm-es furatokat fúrtam. Közvetlen a furatok alatt a pad alsó éléből kb. 45 fokban le kellett srégelni, hogy a lánc második (keresztben fekvő) szemének elég helye legyen.

Most már minden egyszerű ! :-)))) A kengyel furatán átdugunk egy 0,8 mm átmérőjű (8-10 mm hosszú) szeget, a szegre belülről ráfűzzük a lánc felső szemét aztán az egész szerkentyűt felerősítjük, azaz a szeget a megfelelő helyeken az oldalkötélpadokba fúrt lyukakba toljuk. Egy csepp ragasztót még tehetünk a furatba, hogy a szeg jobban rögzüljön. de ez nem feltétlenül szükséges, mert a takaróléc a pad külső élén amúgy is megakadályozná a szeg kicsúszását. Ezzel elértem, hogy a csarnakok húzóereje nem a láncot terheli, hanem a szöget!

      10.ábra: a lánc és a macskafej kengyelének felfűzése a szegre

      11.ábra: a macskafejek s láncok rögzitése

A láncok alsó szemének a rögzítése a pad alatt fekvő dörzsfákra egy egyszerű szöggel csak a Bonaventuránál volt lehetséges, a többi árbocnál - ahol a láncszemek átmérője nagyobb - nem, mert a szög (megfelelően beverve) egyszerűen elszakítja a láncot, nem beszélve arról, hogy mekkora szögfej kellene egy 3-4 mm-es láncszemhez. Ezért itt egy „U vasat” alkalmazunk, aminek a két (vízszintesen fekvő) szárát a dörzsfába fúrt furatokba nyomjuk és ragasztjuk be. Ha a kötélpad első élére felszegeljük a takarólécet, akkor az illúzió kívülről tökéletes. Mindez vonatkozik az előárboc és a főárboc 12 mm-es macskafejeire. Mivel a besan és a bonaventura 7 mm-es macskafejeinek a kengyelei csak 0,6 mm-es drótból készülhettek, ezek alsó szárait még több „levegővel” kellett összeforrasztani, hogy a két összeforrasztott szárba egy 0,6-0,8 mm-es furatot lehessen fúrni, anélkül, hogy a furat átszakítaná az oldalfalat. A többi ugyanúgy megy. A dobozos modellek oldalkötélvasainál különböző megoldásokkal találkozunk s ott követnünk kell az építési utasítást.

      12.ábra: oldalkötélvasak az Agamemnon dobozos modelljén

Folytatás következik