| Imi,
2004. október 17. Vasárnap 18:40
|
Átlagos értékelés :  (0 szavazat) |
Megtekintések száma : 44059  |
Kedvenc : Nincs |
Rovat : Cikkek, Modern hajómakettek |
Szerintem, aki valamilyen hajómakett megépítésére vállalkozik, az előbb bele kell, hogy szeressen abba a hajóba, különben nem megy a dolog.
Megboldogult pannonhalmi gimnazista koromban (1981) került kezembe Walter Lord Hihetetlen győzelem c. könyve. Szinte egy ültő helyemben elolvastam. Különösen két hajó tett kíváncsivá: A Yamato, amely a zászlós hajója volt Yamamoto admirálisnak a midway-i csatában, és a Tone nehézcirkáló, amelynek a 4. sz. gépe késve fedezte fel az amerikai flottát, és ez a késés a vereséget jelentette. A Yamato, mint a valaha épített legnagyobb csatahajó a világon, sok makettező álma és célja. Ezt a hajót én is sikeresen megépítettem 2000 és 2002 között. A Tone kevésbé villanyozza fel a hajómakettezőket, pedig szerintem egy igazi csemege több vonatkozásban is:
- Sokkal több múlott ezen a hajón, mint pl. a Yamato-n (nem csak a midway-i csatára gondolok)
- Talán a II. Világháborúban az egyik legtöbb éles bevetést megért hajó
volt (nem sima konvoj kíséretek és hasonló feladatok, hanem bomba és
lövedék-záporban végrehajtott küldetések)
- Különleges forma ill. elrendezés.
Ha jól emlékszem, még 1996-ban akadt a kezembe a Fujimi 1/700-as Tone makettje. Természetesen azonnal megvettem, már csak azért is, mert 680.-Ft volt az ára (Ma kb. 4500.-Ft). 2002-ig kellet várni, hogy a makettet igazán elő vegyem: a végső lökést a mosonmagyaróváriak kiírása adta meg, akik (megkésve ugyan, de) a midway-i csata 60. évfordulójára külön kategóriát hirdettek repülőknek és hajóknak a 2003-as versenyükre. Na, - gondoltam - ha valamit érdemes kiemelni és megépíteni ebből a nagy csatából, hát az pont a Tone! Azonnal neki is láttam (2002. nov.) a munkának. Tehát én az 1942. júniusi állapotot igyekeztem elkészíteni. Ráadásul jó rajzok is álltak rendelkezésemre a lengyel Profile Morskie sorozat jóvoltából. Nagy segítségemre volt egy internetes oldal is: Itt jó 3D-s számítógépes grafikákat találhatunk ehhez a hajóhoz. Néhány fotómaratást is be kellett szereznem a Gold Medal Models-től: kifejezetten japán nehézcirkálókhoz kiadott készlet (A Toms Modelworks készlete azért jobb, mert vékonyabb és 4 db katapultot kapunk, így 2 db. készletet tudunk belőle feljavítani!), ill. horgonyok, kábeldobok készletei.
 Amikor a hajót komolyan megvizsgáltam, majdnem elsírtam magam: jóformán csak a fő darabok mérete és formája stimmelt, semmi más. Az alkatrészek kidolgozása elnagyolt, az illeszkedések pontatlanok, mindenütt beszívódások és sorják ráadásul a hajót az 1944-es formában adták volna ki, mégis pl. a hozzá adott repülő-készlet inkább 1939-et idézi. A minőség tehát minden szempontból igen gyatra. (Ma már tudom, hogy az Aoshima gyártja még a Tonét ebben a méretarányban, sokkal jobb kidolgozással, csak nálunk nem kapható) Az első sokk után nagy elhatározással álltam neki a munkának. Hajótest: Az első dolgom az volt, hogy mindent lecsiszoltam a hajó fedélzetéről, mert pl. a tatfedélzet oda nem illő köröcskéit csak így lehet eltávolítani, azután 2000-es papírral felpolíroztam, és újrakarcoltam a linóleumok illesztéseit. Ezután a hajótest ablakait kifúrtam, ill. a felesleges ablakokat eltömítettem. A hajótest oldalán lévő torpedó-vetőnyílások üresen tátongtak, ide egy másik készletből megmaradt és némileg átalakított vetőcsöveket ragasztottam be. A hajótest oldalán körbe egy nagyon jellegzetes vezeték fut végig: a mágneses aknák távoli felrobbantását szolgálta. Ezt 0.3-as rézdrótból csináltam meg, a felfogatását, pedig 0.1-sből.  A horgonyokat ill. ezek láncait maratásból készítettem. A fedélzet csúszásgátló lemezei Tip Top gumiragasztó alufóliájából származnak. A hátsó repülőfedélzet sínrendszerét is pótolnom kellet a lecsiszolás után: 0. 1-es alu lemezcsíkra ragasztottam a 0. 3-as rézdrót párokat, majd ezután a fedélzetre ragasztottam. Egy sínváltót is pótolnom kellet. Rézdrótot egy hengeres testre feltekertem, elvágtam. Így egy csomó gyűrűcskét nyertem. Egyet szépen ráragasztottam az alu lemezre, körbe vágtam és elcsiszoltam és a helyére ragasztottam. (Az alu lemezt nagyon ajánlom mindenkinek, mert könnyen csiszolható, alakítható, vágható és a pillanatragasztó jól fogja. Én kiürült sörösdobozok kiegyengetésével szoktam hozzájutni.) A tatfedélzet sínrendszerét egy rámpa köti össze a főfedélzet sínjeivel, amiken a repülőgépeket mozgatták. A maketten ezt persze egybe öntötték (még az Aoshima gyártmányán is), a valóságban ez egy jó vastag lemez volt, amit egy rácsszerkezet tartott.
 Természetesen az eredetit eltávolítottam, a lemezt a sínekkel külön elkészítettem. A rácsszerkezetet úgy csináltam, hogy először az oszlopok helyeit kifúrtam 0.3-as fúróval, beleragasztottam a rézdrót-szálakat, majd a váltót (lent) és a főfedélzetet (fönt) rézsútosan összekötöttem 2 db dróttal az oszlopok mentén. Az oszlopok felesleges részeit levágtam. Ezután már csak a merevítéseket kellett beragasztani. Aztán már csak, mintegy tetőt, rá lehet ragasztani a lemezt a sínekkel. (A ragasztás a fedélzet festése után ajánlott a maszkolás és más hasonló dolgok miatt.) A hajónak sok, különböző méretű szellőzője volt: ezek csöveit rézdrótból (a fedélzetbe belefúrva ill. ragasztva), a fej részét sztirol lapból (0.3) készítettem. Végül nem szabad megfeledkezni a fedélzeti nyílászárókról és a különböző tároló dobozokról, lőszertartókról. A nyílászárókat alu lemezből készítettem, míg a különféle dobozokat sztirol lapból kivágott csík feldarabolásával és beragasztásával jelenítettem meg, a rajznak megfelelően. Ne feledkezzünk meg a különböző kábeldobokról sem. Ezekhez érdemes maratást beszerezni. Figyeljünk arra, hogy a Tone dobjain csévélőkarok is voltak, ezt nagyon szépen meg lehet csinálni 0.2-es rézdrótból. Magát a dobot húzott szálból készítettem, amire 0.1-es drótot tekercseltem fel és utólag ragasztottam be a helyére. A hajó előfedélzetén tároltak négy darab un. paraván-t (nem összekeverendő a köznyelv paravánjával!!), amelyeket a rögzített aknák ellen használtak és szinte minden korabeli hadihajó fedélzetén volt ilyen alkalmatosság (pl HMS Warspite, KM Bismarck stb.). Ez eredetileg egybe volt öntve a fedélzettel, de én lecsiszoltam annak idején. Most tehát újra kellett őket (4 db.) gyártanom. Húzott szálból, alu lemezből, réz drótokból alkottam meg őket.
Képek az elkészült hajóról.
(folyt.köv.)
{mospagebreak title=
Parancsnoki torony}
Parancsnoki torony
Minden hadihajó idegközpontja a torony. Ennek a felépítése elég jellegzetes volt a II. Világháború idején: legfelül a fő tüzérség távmérője helyezkedett el, alatta un nappali híd ez alatt a páncélozott parancsnoki állás és a jelzőterasz, oldalán pedig a különféle légvédelmi távmérők kaptak helyet.  A Fujimi készletében a torony két fél darabból állt, amihez a távmérőket külön adják, természetesen nagyon elnagyolt formában. A fő távmérő közepén egy tüzérségi megfigyelőhely is van, ahonnan a főtüzérség lövedékeinek becsapódását igyekeztek megfigyelni, és ennek alapján a megfelelő korrekciókat végrehajtani. A megfigyelő egy redőnyszerű dolog mögött végezte feladatát. Ezt én különösen is gyatrának találtam, ezért kicsit módosítottam rajta, a hűség kedvéért: az első felét lecsiszoltam és alulemezből és rézdrótból elkészítettem az állás hitelesebb verzióját. Később a hátsó tüzérségi megfigyelőállásnál ugyanezt a műveletet hajtottam végre. A főoptika középső részének elhúzható ablakait rézdrótból és vékony lemezből csináltam meg. Ezután a torony egészének álltam neki: összeragasztottam a két fél darabot és sok-sok csiszolás után elkezdtem a feljavítását. A nappali híd ablaksorát tűreszelővel kireszeltem, mert ez egybe volt öntve a torony testével, aztán felülről fúróval átfúrogattam a műanyagot, ebbe 0.2-es drótszálakat ragasztottam be, és így elkészült az ablaksor. A különböző távmérőket oldalt, húzott szálból készítettem el. Az elülső távmérő merevítőit húzott szál és rézdrót kombinációjából csináltam. A jelzőterasz alátámasztását szintén drótszálakból csináltam. A torony stabilitását biztosító jellegzetes dúcról sem szabad megfeledkezni: ez is húzott szálból készült. A kerek alakú ablakok is természetesen hiányoztak. Ezek kifúrásánál nagyon javaslom, hogy először valamilyen kisebb fúróval fúrjuk ki a lyukat (0.2-es, vagy 0.3-as) és csak utána a vastagabb, méretes fúróval, nehogy meglepetés érjen minket. A torony előtti platformon két, 25 mm-es ikergépágyú kapott helyet. Később ezeket a White Ensign Models maratásából készítettem el. A csúszásgátló lemez vaj csomagolására használt alufólia felhasználásával készült el. A korlátok és a létrasor fotómaratásól származnak. A korlátokat a végén vízálló ponyvával, fehérre festett alufóliával vontam be.
{mospagebreak title=
A kémény építése}
A kémény építése
 A hajó különleges felépítését már korábban említettem: a négy fő lövegtorony az előfedélzeten kapott helyet. Ennek következtében négy darab kazán pontosan a parancsnoki torony alá került! Ennek következtében a szokványostól eltérő és helytakarékos kéményt kellett tervezni ill. építeni. Így született meg ez a leginkább csizmára emlékeztető konstrukció.
A kémény gyárilag 3 db alkatrészből állt: 2 fél darabból és a szikrafogó rács durva imitációjából, ami egy egybe öntött műanyag volt. Az építést a két fél darab összeragasztásával kezdtem. A kémény oldalára öntött kapaszkodósorok és gőzcsövek (az utóbbiból még hiányzott is egy-kettő) se tetszettek, ezért valamennyit lecsiszoltam és rézdrótból újra elkészítettem a hitelesebb verziót. Leírni persze ezt nagyon könnyű, elkészíteni viszont hetekig tartott. Először a kémény hátsó felét (a csizma sarkát) kellet megvastagítanom: vastag sztirol darabokat ragasztottam rá és csiszoltam el. Ezután a gőzcsöveket pótoltam különböző vastagságú rézdrótok formára hajlításával, felragasztásával. Ezután jöhetett a 7 db kapaszkodósor (a képen még csak öt sor látható). Először kifúrtam a tartókonzolok helyét 0.2-es fúróval, aztán a lyukakba 0.2-es drótszálakat ragasztottam (természetesen csak pillanatragasztóval lehet a rezet a műanyaghoz ragasztani). Ezután ragasztottam rá magát a kapaszkodót 0.1-es drót személyében. A kiálló felesleges darabokat végül körömvágó csipesszel lecsipkedtem. A kémény felső részén látható platform a gőzcsövek karbantartását szolgálta. Ez alulemezből és rézdrótokból készült el. A szikrafogó rácsot imitáló műanyagdarabot a beragasztás előtt kifúrtam, kireszeltem.
Magát a rácsot 0.2-es drótból hajlítgattam és ragasztgattam egymásra. Jó kis türelemjáték volt Ezenkívül el kellet még készíteni a kémény két oldalán lévő rácsos tárolót, ahol fa gerendákat és időnként a hidroplánok leszerelhető szárnyait tárolták. Itt is a szokásos korlát-építő módszeremmel dolgoztam: 1. lyukak fúrása 2. függőleges drótszálak beragasztása 3. vízszintes szálak felragasztása 4. a felesleg lecsipegetése. A tároló alatt helyezkedett el kétoldalt két nagyméretű szellőző, ahol a kazánok a friss levegőt szívták be. Természetesen ez is csak egy tömör műanyag volt. Kireszeltem a helyét, hátfalat ragasztottam neki, a lamellákat vékony trafólemezből készítettem el, amelyet a végén le is csiszoltam, hogy síkban legyen. A keretet rézdrótból hajlítgattam és ragasztottam rá. Ezután még visszavolt néhány létra, korlát ajtó, amik a Gold Medal Models maratásaiból származnak. Munka közben megfogadtam, hogyha elkészülök, megszámolom a beépített plusz alkatrészek számát. Hosszas és többszöri átszámolás után a végeredmény 365 volt. Hm eredetileg csak 3 db alkatrészből indultam ki.
Az árbocok építése
|
     
 
|
A japán haditengerészet példaképe a Royal Navy volt. Első dreadnought-típusú hadihajójukat is Angliából rendelték (IJN Kongo), amit aztán sikeresen le is koppintottak még 3 példányban (ill. a többi nagy hajót is ebből kiindulva építették). A tripod árbocot, mint elemet innen vették át és alkalmazták előszeretettel. Ez a fajta háromlábú (=tripod) sokkal stabilabb és strapabíróbb volt, mint a hagyományos árbocok. A Tone elő- és főárboca is ilyen típusú volt; rácsszerkezettel megerősítve pedig majdnem úgy nézett ki, mint egy mai nagyfeszültségű villanyoszlop. Az árbocok lábai természetesen jóval vékonyabbak voltak, mint a szokványos árbocok esetében. A készletben található imitációk durung- vastagok és elnagyoltak voltak. Ha már egyszer annyit kínlódtam pl. a kémény feljavításával, nem csaphatom agyon az egészet ezekkel gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy rézdrótból újakat készítek. De hogy induljak el??? Némi töprengés után fogtam egy sztirol lapot és kimértem rá az előárboc három lábának helyét, mintha ez lenne a hajó, amire kerül. A kijelölt pontokon kifúrtam és beleragasztottam az árboc leendő szárait 0.4-es drót személyében. A megfelelő ponton aztán összeragasztottam őket, és már kész is volt az árboc váza, már csak csicsázni, részletekkel kitölteni kellett: a keresztmerevítések 0.2-es drótból készültek. Azt azért megjegyzem, hogy jó rajzok nélkül ezt szinte lehetetlen hitelesen elkészíteni. Sokszor le kellett méregetni a különféle hosszokat és szögeket, s ráadásul még a maketthez is hozzá kellett próbálgatni. Amikor ezt másoknak elmondtam, azt mondták, hogy ők ezt nem tudnák megcsinálni. Dehogynem! Egyáltalán nem volt olyan vészes. Egy-egy hét alatt készült el a két árboc. És nagyon megérte!Az előárboc igazából két darabból áll, mert a közepén ott volt egy négyszögletes rádiósfülke (ez megtörte a szerkezeti egységet), amelyet alu lemezből alakítottam ki. A felső részt is az alsó darabbal megegyező módon készítettem el. A felső részébe két előrenyúló kart ragasztottam, mert ezek tartják majd a jelzőzászlók kötélzetét. A karok alsó részén lévő járókötelek hajszálból készültek. A hátsó (fő) árboc egyik lábát a készletből vettem (ennek a méretei meg is feleltek a valóságnak), mert ide csatlakozik majd a daru. Ezen is volt egy fülke a darukezelőé de ez háromszögletű volt, így itt nem vettem két darabra az árbocot. A három láb találkozási pontjában volt egy kis árbockosár, ami alu lemezből hajszál-korlátokkal készült. A keresztrudat ez alá ragasztottam. A tetejére pedig azt a jellegzetes pagoda-szerű formát biggyesztettem fel. A főárboc készítéséről van a legteljesebb fotósorozatom, ami lépésenként mutatja be a különböző fázisokat. Amikor így elkészültem velük, levágtam a sztirol lapról (körömvágó csipesz) és felragasztottam őket a hajóra. Először persze csak az egyik lábat szabad rögzíteni és csak a pontos pozícionálás (elölről, hátulról jól le kell ellenőrizni!) után a többit. |
 |
Egyéb rácsszerkezetű szerelvények I.
A két árbocon kívül még jó néhány rácsszerkezetes szerelvényt találhatunk a Tone fedélzetén: 2 db reflektorállvány a kémény mellett; 2 db úszótalptartó állvány szintén ugyanitt; 2 db katapult a hajó két oldalán és a daru. Az ilyen alkatrészek a készletekben általában egy egybeöntött darabként jelennek meg, jobb esetben fotómaratással lehet helyettesíteni. De csak jobb esetben. A kisebb alkatrészek rendszerint elkerülik a maratások készítőinek figyelmét, különösen, ha egy általános feljavító készletet alkotnak meg, ami sok hajót tart szem előtt. Hiába volt meg nekem a Gold Medal Models japán nehézcirkálókhoz készített maratása, ebben csak a katapultokat és a darut használhatjuk fel a Tonéhoz. De még ezek miatt sem bízhatjuk el magunkat túlságosan, mert ha alaposabban szemügyre vesszük őket, bizony még ezek is feljavításra szorulnak. A reflektorállványt ugyan egy darabka tömör műanyag formájában mellékelik fujimiék, de az úszótalptartókkal se ők, se Gold Medals-ék (GMM) egyszerűen nem is foglalkoztak.
A daru
A Tone darujának háromféle funkciója volt: kikötőkben a hadfelszerelések bepakolása, a motorcsónakok vízretétele ill. visszaemelése, és a hidroplánok vízről való beemelése. A daru teste oldalról tömör acéllemez, felülről és alulról rácsszerkezetes.
Ez nagyon jól látszik az archív felvételeken is. A Fujimi által kínált műanyagtömböt élből dobtam. Hiszen itt a remek maratás a GMM-től!! Aztán koppantam a maratás is részben hibás: a darutest oldalról át van törve szép naaagy lyukakkal. De hiszen az eredeti nem is ilyen volt!!!
Az nem volt áttörve, kikönnyítve! Csak az alul és felül lévő keresztmerevítéses részek jöhettek szóba. Most mit csináljak??? Készíthetek újat, saját magam. A meglévő rajzok alapján kivágtam alulemezből a daru oldalsó, tömör lemezét, többszöri próba és méricskélés után finomítgattam, csiszolgattam, amíg a megfelelő formát nem nyertem két példányban. Aztán az oldallemezeket összeragasztottam pillanatragasztóval a maratás rácsszerkezeteivel és kész is lett a hitelesebb daru. Ugye, milyen egyszerű?! S végül persze a ragasztásnál érdemes egy kicsit megcsiszolni is. Az akasztóhorgok a GMM készletéből származnak. A csigakerekek a GMM egy másik maratásából, a kábeldobok készletéből lettek kiemelve. A drótköteleket 0.1-es rézdróttal imitáltam.
A Katapultok
A japán cirkálókon szinte kivétel nélkül két katapultot használtak a hajó két oldalára telepítve, hogy mindenféle szélben lehetséges legyen a hidroplánok indítása nagyobb irányváltoztatás nélkül. A készletben itt is persze egy szép egybeöntött műanyagot kapunk ajándékba, amit érdemes elfelejteni. Gondoltam, most aztán tényleg hátradőlhetek, mert első ránézésre teljesen jó a katapult GMM általi maratása. Sajnos azonban az a fránya tolómérő kimutatta, hogy a katapultnak ugyan jó a hossza, de a szélessége kicsit nagyobb a valóságnál. Így ezt a részt is dobni kellet, és alulemezből lehetett helyette másikat készíteni. Ez azonban még nem minden: az alsó rész egy tekintélyes darabján cikk-cakk merevítést kellet pótolni,
Mert ezt nemes egyszerűséggel üresen hagyták a maratás készítői. A felső részen pedig a sínt és egyéb részleteket kellett megjeleníteni. A sín rézdrótból, a többi alulemezből készült. A belső szerkezeti egységeket, a munkahengerekkel és csigákkal nem foglalkoztam, mert szerintem ez teljesen felesleges ennél a méretaránynál (Az 1/350-es Yamato-nál azonban ezt is elkészítettem). A katapult elején levő csigát szintén a GMM kábeldobos maratásából vettem.
Egyéb rácsszerkezetű szerelvények II.
Reflektorállványok.
 Ezek a kémény két oldalán helyezkedtek el, a három láb közül az egyik a kémény oldalsó felépítményére támaszkodott, a másik kettő pedig a fedélzetre. Itt is a műanyagot szépen félretettem. Az állványokat az árbocok esetében alkalmazott módszer szerint készítettem el. A nehézséget a rendkívül kis méretek garantálták. Magát a platformot alulemezből alakítottam ki.  A korlátot először maratásból igyekeztem kialakítani, de nem tetszett az eredmény. Így inkább sajátot készítettem. A korlátoszlopokat L alakra hajlított rézdrótokból csináltam meg, úgy hogy az L alsó részét a platform aljához ragasztottam. Nem akartam ugyanis ebbe a mütyürbe belefurkálni, elég ugyanis egy hajszálnyit tévedni és már el is van rontva. Végül 0.1-es drótot felcsavartam egy fúrószárra, majd elvágva a tekercset karikákat nyertem. Ez lett maga a korlát. A felesleges részeket a művelet végén lecsipkedttem. Ezután a körömvágó csipesz- levágtam a sztirollapról.  A festés után fehérre festett alufóliából csináltam meg a vízálló ponyva imitációját. Végül az egészet a fényszórókkal együtt ráragasztottam a kémény oldalsó felére. Utólag nagyon sajnálom, hogy a reflektor-állvány előtti löveg szinte teljesen eltakarja annak rácsos mivoltát 
Úzótalptartó állványok
 A hajón a bevetési körzetig a repülőket félig szétszerelve tárolták a fedélzeten (nem volt hangár). Az úszótalpakat és a szárnyakat is leszerelték, és külön tárolták. Erről a szerelvényről sokáig nem is volt igazán tudomásom, amíg egy archív felvételen nem bukkantam rá: a Mogami osztályú Suzuyán egész jól kivehető ez az alkotmány. Sajnos a lengyel anyagom se sokat törődött vele: az általános vonalrajzon még kivehető egy kicsit, de máshol nem foglakoznak vele külön. Aztán az interneten Ed Low nagyszerű 3D-s grafikái segítettek a továbblépésben. Jobb híján ez lett a kiindulópont. Először vékony sztirol lapon kijelölgettem az oszlopok helyét, kifúrtam, s 0.2-es drótokat ragasztottam bele. Aztán bejelöltem az egyik szélső oszlopon a magassági pontokat, ahova a keresztrudak jönnek.  Ugyanabból a drótból készült el a keresztrúd is. Előbb a megjelölt a pontokhoz ragasztottam őket, aztán szemre vízszintesen a többi oszlophoz is. A kilógó darabokat a végén lecsipkedtem. Először arra gondoltam, hogy levágom az egészet a sztirolról, aztán láttam, hogy így baj lesz. Ezért aztán az oszlopok mentén szépen körbevágtam. A festés után néhány felesleges úszótalpat, ami a készletben volt, IJN green és gray színekre kipingálva beragasztottam az állványba. (Az elkészült hajóról készült képeken is jól láthatjátok.) Ezután foglalhatta el méltó helyét a kémény mellett.
Az ágyúk
A washingtoni flottaegyezmény nem csak a különböző egységek számát, de vízkiszorítását is korlátozta: így pl. a cirkálók vízkiszorítása elvileg tízezer tonnában lett maximálva. Persze a császári haditengerészet ebből a legtöbbet igyekezett kipréselni: eleve öt lövegtoronyban gondolkodtak és tíz nehézlövegben. Ezenkívül a nagy sebesség kapott elsőbbséget. A hajótestet a legkevesebb páncélzattal és szerkezeti egységgel látták el, mert itt akartak spórolni a súllyal, hogy az előírásoknak megfeleljenek. Ráadásul kezdetben a nehézcirkálók jó részét könnyűcirkálóként működtették és 155mm-es lövegtornyokkal látták el; és ezzel a fegyverzettel nem volt probléma. Az előírások felrúgása után ezeket a tornyokat gyorsan kicserélték a hőn óhajtott 203mm-esekre. Az első próbák aztán elkeserítették az illetékeseket: a nagyobb lövegek oldalsortűz esetén nagy fokban elcsavarták a gyenge hajótestet és a nehézlövedékek viszonylag nagy területen szóródva csapódtak be.
Vagyis nem volt elég hatékony a sortűz. Ezt végül is úgy oldották meg, hogy az egyik elülső tornyot általában nem működtették, így kisebb lett a csavarodás és vele a szóródás is. Tehát az ötből így csak négy lövegtornyot tudtak igazán érdemben kihasználni a nehézcirkálók. A Tone tervezésénél ezt a szomorú tapasztalatot figyelembe vették, és ezért döntöttek úgy, hogy egy toronyról eleve lemondanak és a többi négyet pedig az előfedélzetre helyezik, a barbettákat kellően meg is erősítik szerkezetileg, ráadásul a súlyt is lehetett tartani. Az eredmény nem maradt el: a csavarodás megszűnt, és a tüzelés is jóval pontosabbá vált. Bizonyság rá ez a felvétel is, ami a Tone testvérhajóját, a Chikumát ábrázolja (a fehér körben), amint a leyte-i csatában a Gambier Bay-t lövi. Megfigyelhetjük, hogy a lövedékek viszonylag kis területen csapódnak be, vagyis a tüzet milyen pontosan lehetett irányítani a Tonéról és a Chikumáról. A Tone háromféle löveggel rendelkezett 1942-ben: 8 db 203 mm-es nehézlöveg négy db lövegtoronyba építve az előfedélzeten (ez a főfegyverzet); 8 db 127 mm-es légvédelmi löveg a hajó középső részén (két löveg egybe építve); és hat db 25 mm-es iker légvédelmi ágyú szintén a hajó középső részén.( Később ezen annyit változtattak, hogy a 25 mm-es gépágyúk számát jelentősen megnövelték a támadó repülőgépek leküzdésére.) Sajnos itt is minden drasztikus átalakításra szorult. Vagyis a készletben található dolgok fabatkát sem értek: a legnagyobb baj az alakhűséggel van; pl a 127mm-es légvédelmi lövegek pajzsa szinte nem is hasonlít az eredetire. A fő lövegtornyok se sokkal jobbak. De most aztán tényleg mit csináljak!?!?!? A megoldás végül is az lett, hogy megvettem a Tamiya új, 1/700-as Mogami készletét. Az itt adott lövegtornyok elméletileg pont olyanok, mint amiket a Tone is hordott (meg a többi korabeli japán nehézcirkáló) és szinte teljesen hitelesek. Gondoltam egy nagyot, és kivettem ebből a készletből a fő lövegtornyokat ill. lövegeket (már csak azért is, mert a hajóhoz összesen 6 db lövegtornyot mellékelnek, de csak három kell), ugyanígy a 127 mm-es lövegeket és azok pajzsait. A legkisebb légvédelmi lövegeket pedig a White Ensign Models fotomaratásából szándékoztam megépíteni.
A fő lövegtornyok
Ezekből két típus volt: 2 db távmérős és 2 db távmérő nélküli. A legtöbb munkát a két távmérővel rendelkező torony adta, különösen is a felső pozícióban lévő, mert erre még az antennatartó állványt is el kellet készíteni. Alapvetően kétféle feljavítást végeztem mindegyiken: 1.kicseréltem a lövegcsöveket injekcióstű-darabokra; 2.korlátot építetem a lövegtorony tetejére.
 A lövegcsövek cseréje: a méretekből kiszámoltam, hogy a 0.6-os külső csővastagság lesz a leghitelesebb. Számításaimat a Tamiya készleten mért adatok is igazolták. Így levágtam az eredeti lövegcsövek öntvény imitációit, és a csövek helyén, tőben kifúrtam 0.7-es fúróval. Mini gyorsvágó flex-szel levágtam az injekcióstű-darabot és beragasztottam a fúrt lyukba pillanatragasztóval. A két cső közötti minimális hossz-eltérést csiszolással egyenlítettem ki. - Korlát építése a torony tetején: 1942-ben a fő lövegtornyok tetején korlát volt. (Később ezt eltávolították és antennarendszerre cserélték le.) A rajzok alapján kimértem az oszlopok helyét, kifúrtam 0.2-es fúróval és ilyen vastagságú rézdrótot ragasztottam bele. Utána bejelöltem filccel a vízszintes korl&;aacute;t magassági pontjait tolómérő után (egy pontból kiindulva szemre dolgoztam). Ezután felragasztottam magát a korlátot. Végül azzal a bizonyos körömvágó csipesszel levagdostam a kiálló, felesleges darabokat. Ugyanezzel a módszerrel készült el a felső lövegtorony tripod antennatartója is. Némelyik torony oldalán létra is volt, ezt is elkészítettem maratás segítségével. A torony közepén előbúvó periszkóp picinyke fej részét is pótoltam. A távmérős tornyokon hátul ajtó, kilépő, és létra is volt. Ezeket is sikerült felragasztani. Sokat gondolkodtam, mivel imitáljam a lövegtorony oldalának felső részén körbefutó szellőzőnyílásokat. Végül 0.3-as alkoholos filccel jelenítettem meg (a toll is Mitsubishi gyártmány volt, akár az eredeti Tone) Itt azonban a legnagyobb kihívást a felső torony tetejére festett japán zászló (a midway-i csata idején a japánok még szilárdan hittek légi fölényükben) jelentette: a különböző fázisokat nagyon ki kellett találni, hogy minden klappoljon., mert ugyebár a felségjel fölé kerül majd az antennatartó állvány. Ez az állvány, no meg a korlát is már nem teszi lehetővé a zászló szórópisztollyal való festését és az ehhez tartozó maszkolást. Végül az elkészült lövegtornyokat fixen beragasztottam a helyükre.
A 127 mm-es lövegek
 Ebből a lövegből összesen nyolc db szolgált a hajón - mint általában a japán nehézcirkálókon fő feladatuk pedig a légelhárítás volt. Az iker lövegek kezelőit lövegpajzs védte. Sajnos ezeket is félre tehettem, mert egyáltalán nem volt forma-helyes, ráadásul a lövegcsövek is túl távol esnek egymáshoz. Szerencsére a Tamiya készletében ezek is nagyon szépek, akár csak a fő tornyok. Azért csak úgy, egy kicsit ezt is feljavítottam: a lövegcsöveket 0.3-as injekcióstű-darabokra cseréltem. A pajzs oldalain lévő rácsot és létrát maratásból készítettem el. Belül a löveg závárzatát is imitáltam. Hogy ezek a lövegek a küzdelem hevében véletlenül se tegyenek kárt a saját hajójuk felépítményeiben, ezért löveghatároló korlátot építettek melléjük akár csak pl a Yamato esetében. Ezeket 0.2-es drótból készítettem el.
A 25 mm-es iker gépágyúk
 Ezekből összesen 6 db volt 1942-ben a hajó fedélzetén. (A későbbiekben számukat alaposan megnövelték!) A készlet által kínált durva műanyagdarabokat természetesen itt is dobtam. Mivel azért ezek elég kicsik 700 szorosan lekicsinyítve, még a Tamiya által adott darabok is durvák és elnagyoltak. Hála Istennek, és segítő barátaimnak, sikerült a White Ensign Models idevágó maratását megszereznem. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a hajó építésének talán legnehezebb fejezetét jelenti majd elkészítésük. Pedig igaz! Páratlan lelkierő és ügyesség kell a morzsa nagyságú rézdarabka 16-szor való meghajtogatásához! Különben 3 darabból áll maga a maratás: 1. forgó platform 2. lövegtalp 3. löveg. Ezt a tömény iszonyatot a lövegtalp szolgáltatja. Egy ilyen kis bigyót 1-1 és 1 óráig hajtogattam. Naponta csak egyet voltam képes belőle megcsinálni. Szörnyű volt. Amikor a modelwarships.com oldalon is bemutattam a hajót, valaki rá is kérdezett, hogy milyen volt ezzel a maratással dolgozni. Gondolom, volt már hozzá szerencséje.
Csónakok
A Tone fedélzetén összesen 8 db csónak kapott helyet. Ezek közül 4 motorcsónak volt, amelyekből kettő parancsnoki (egy a tengernagy számára, egy pedig a kapitánynak fenntartva), kettő pedig standard, legénységi. Négy csónak hagyományos evezős kivitelű volt. Archív fotókon láttam, hogy az erős hullámzás és a mostoha időjárási körülmények miatt a hagyományos evezősöket leponyvázták, hogy a csónak ne teljen fel állandóan vízzel. Így ezeknek az elkészítése viszonylag egyszerű feladatot jelentett: lecsiszoltam a sorjákat a csónaktestekről, befestettem őket, aztán fehérre festett alufóliát ragasztottam rájuk, ezzel imitálva a ponyvát. Egy kicsit zavart, hogy nincs kormánylapátjuk, úgyhogy ezt is pótoltam. A nagyobb kihívást a motorcsónakok jelentették. A négy motorcsónakot a hátsó felépítmény mellett helyezték el kétoldalt, úgy, hogy a két standard motorcsónakra helyezték a két parancsnoki járgányt, így ezek voltak felül. Ebből adódóan a két parancsnoki motorcsónakot kellet a legjobban kidolgozni. Pótolni kellett a kormánylapátot, a csavart, szellőző kürtőket, kapaszkodókat, a lobogótartót és egy nagy mentőövet. Ez utóbbi úgy készült, hogy 0.3-as drótot felcsavartam egy 0.6-os fúrószárra, aztán a kapott spirált alul elvágtam szikével, s végül az egyik kis karikát kisimítottam egy üveglapon egy másik lapos tárgy rányomásával. Az utaskabinon egy rácsos valami volt, ezt is imitáltam rézdrót segítségével. A parancsnoki motorcsónakoknak volt egy árboca is, de ez valószínűleg leszerelhető volt, hogy ne akadályozza pl. a vízrebocsátást és a hajón se hiszem, hogy helye lett volna egy felesleges póznának. Így ezt nem készítettem el. Hogy a különböző beavatkozásokat könnyebben elvégezhessem, a csónakokba alulról belefúrtam és egy 0. 5-ös drótszálat ragasztottam bele. Ennél fogva a kezelése jóval könnyebb lett; a festés után pedig egyszerűen csak lecsíptem a drótot, helye természetesen alulra került és így nem látható. Más hasonló apróságoknál is érdemes - ha lehet - ilyen nyelet készíteni; nagyon megkönnyíti a munkát.
Repülők
Azt már korábban leírtam, hogy nem volt külön hangár, így a repülők a hátsó fedélzeten voltak elhelyezve. Nagy talány volt számomra, hogy a Tone hány repülőgépet is tudott üzemeltetni a fedélzeten. Volt, ahol azt írták, 6; volt, ahol 5-ről beszéltek; volt, ahol pedig 4-ről. Ráadásul az évek alatt a típusok is változtak: kezdetben Nakajima E8N2 es duplafedelű volt rendszeresítve, később pedig a Mitsubishi F1M (szintén biplán) és az Aichi E13A monoplán szolgáltak a fedélzeten. De mi volt a helyzet 1942. júniusában??? Gergely Ákos barátom segített a megoldásban: egy angol nyelvű internetes hajós fórumon kérdezett rá a dologra és egy szaktekintély, Ed Low adta az infót. E szerint ekkor a Tonén egy db. Nakajima és három db. Aichi volt elhelyezve. A Nakajima kis hatótávolságú, kis teljesítményű kicsike biplán volt, amíg az Aichi nagy hatótávolságú, robusztus, modern monoplán. Hajóikon a japánok (még pl. a Yamato-n is!) egy érdekes megoldást alkalmaztak: egy sínrendszert építettek a repülők mozgatására. Egy amolyan sínkocsira helyezték a hidroplánokat egy adapter segítségével. Aztán ha kellet, odatolták ennek segítségével a repülőt a katapulthoz, adapterestül áttolták a gépet a katapultra és innen indították. Na most a fotomaratásban csak a sínkocsikat mellékelték, az adaptereket egyáltalán nem. Így viszont a három Aichi úszótalpa előbb elérte a fedélzetet, mint a gép hasa a sínkocsit, tehát az adaptereket nem lehetett megkerülni. Belefúrtam a gépek hasába, rézdrótot ragasztottam beleéjük és ebből készítettem el az adaptert. Az adaptert hozzáragasztottam a sínkocshoz, a sínkocsit pedig a sínhez. Gondban voltam az üvegezett pilótafülkével: többféle megoldást láttam eddig erre a problémára. Volt, aki egyszerűen lefestette fehérre; volt, aki rézdrótból igyekezett a csupasz kabinvázat elkészíteni (persze itt elvész az üveghatás). Nekem egyik se tetszett, ráadásul az utóbbi nekem szinte lehetetlennek tűnt. Így végül új módszert eszeltem ki: a fröccsöntött kabintetőt levágtam, helyét lecsiszoltam. CD tok plexijéből levágtam egy téglalapkát, méretre vágtam és pillanatragasztóval ráragasztottam a levágott rész helyére. Ezután csiszolópapírral formára csiszoltam, végül 2000-sel felpolíroztam. És a kabinváz??? A repülő zöld színét alufóliára kifestettem, ebből szikével nagyon vékony csíkokat vágtam és fényes lakkal a plexire ragasztottam. A végén pedig a felesleges darabokat a szike hegyével lecsíptem. Ez a művelet természetesen csak a festés után jöhetett szóba, mert a maszkolószalag leszedte volna ezeket, a kis darabokat a kabintetőről. A háromágú propeller a maratásból származik, amit azért megcsavartam, ahogy kell. A felső része IJN Green, az alsó pedig IJN Gray színeket kapott. A lakkozás előtt pedig felmatricáztam. Az egyetlen kis Nakajimán nem volt zárt kabin, de ez más nehézségekkel rukkolt elő: kb. csak fele, mint a nagy testvér, szárnyai nagyon vastagok (ezt csiszolással elvékonyítottam) eacut ;s a két szárnyat jellegzetes huzalozás merevíti, meg egy fordíto t N be űhöz hasonló dolog, ez utóbbi természetesen megint csak rézdrótból készült el. A propeller pedig nem három, hanem kétágú. A maratott propellert három felé vágtam és csak két ágat ragasztottam fel, egymással szemben, kis elcsavarással. A festése is eltér a nagyoktól: felűl kétszínű foltos festést kellet produkálni, alul viszont ugyanaz, mint a többinél. őszintén megvallva ezt a kicsit nagyon megszerettem, szerintem egy igazi kis gyöngyszem lett a hajó tatján. Amikor mind elkészült, egy 1942. áprilisi fotó alapján látott rend szerint kerültek a fedélzetre, annyi különbséggel, hogy a fotón a kis Nakajima van a katapulton, míg én az egyik Aichit tettem fel, mert a midwayi csatában ezt indították el (A Nakajima a távolfelderítésre nem volt alkalmas). Ha egyszer szép vizet tudnék készíteni, akkor ebből egy pompás dioráma lenne ezzel a címmel: A végzetes hiba utalván arra, hogy a Midway-i csata idején elromlott a katapult és a felderítőgépet fél órás késéssel indították a Tonéról, ami a csata elvesztésének egyik oka lett.
|
|
|
Írta: Blake () 2005. január 09. Vasárnap 13:18