Nelson admirális

By lakosm, on 2004. October 19. Tuesday 18:34

Average user rating :    (0 vote)

Views : 28562    

Favoured : None

Published in : Articles, Admirals, captains

There are no translations available

Az alábbi történet egy olyan emberről és parancsnokról szól, aki képes volt magát nem kímélve szolgálataival a hazáját megmenteni, és mint a történelem egyik legkiválóbb hadvezére élete végéig legyőzhetetlen maradt bármely ellenféllel szemben.

Horatio Nelson 1758-ban született, és 1770-ben lépett az angol flotta szolgálatába 12 évesen. Rendkívüli tehetségének köszönhetően gyorsan haladt a rendfokozati létrán.

A francia polgári forradalom győzelme után Anglia első számú ellensége a köztársasági Franciaország lett, amely veszélyeztethette világérdekeltségeit. Az összetűzésre nem sokáig kellett várni, de az 1797. év meghozta az első harcokat Nelson számára is, méghozzá Genovánál, ahol a brit földközi-tengeri flotta hajócsoportja legyőzte Napóleon 13 sorhajóból álló egységét, és ott már rögtön kitűnt a jövendőbeli admirális egy brit hajó parancsnokaként.

Nem sokat váratott magára a következő összetűzés sem, Spanyolország ugyanis megszakította az angolokkal kötött szövetségét, és Franciaország mellé csatlakozott. A franciák ekkor már terveztek egy Írországban való katonai partraszállást. Ennek a tervnek a végrehajtásához egyesíteni szándékozták a francia és spanyol flottát. A földközi-tengeri erőket is Brest kikötőjében akarták csoportosítani.

A Sao Vincent-i csata

1797. február 14-én az angol hajócsoport megpillantotta a spanyol flottát, amely áthaladt a Gibraltári-szoroson az Atlanti-óceánra. Az angoloknak mindössze 15 sorhajójuk volt Jervis admirális parancsnokságával, míg a spanyolok számbelileg sokkal nagyobb fölényben voltak 27 sorhajóval. Köztük volt az admirális hajója is, a Santissima Trinidad, a kor legnagyobb hajója négy sor fedélzeti ágyúval, összesen 130-cal. A parancsnok Cordoba flottaadmirális volt. Róla már előtte bebizonyosodott, hogy képtelen nagy flottaegységeket irányítani.

 
A Santissima Trinidad
A Santissima Trinidad
A Sao Vincent-foknál a gyöngébb angol csoport támadásba lendült. Mivel a spanyol flotta elég szétzilált hadrendben haladt (6 hajó jóval megelőzte a többit), Jervis admirális a következő szavakkal parancsot adott a spanyolok oldalba támadására: ,,Angliának ezekben a percekben igazán győzelemre van szüksége.''

A zászlójelre minden angol hajó egyszerre támadt az ellenségre. Éppen a sor elején haladó Culloden hajó parancsnoka, Tranbridge kapitány teljesítette a parancsot, amikor a spanyolok észrevették a manővert, és szintén fordulóba kezdtek. A hátulról harmadik angol hajó, a Captain Nelson parancsnokságával (aki egyben az angol utóvéd parancsnoka is volt) egyedül kivált a sorból, és megrohamozta a felzárkózni szándékozó spanyol hajókat.

 
A Sao Vincent-i csata
A Sao Vincent-i csata

Látva az esetet, az admirális törzstisztjeinek főnöke csendesen ezt mormolta: ,,Ha ennek az embernek az engedetlensége mindig ilyen lesz, előre megbocsátom neki." A parancsszegés példáját azonban még be fogja mutatni Nelson.

Mivel a Captain kivált a sorból, egy ideig egymaga harcolt fél tucat spanyol hajó ellen, amíg Traubridge és Collingwood kapitány ki nem mentették szorongatott helyzetéből. (Collingwood később Nelson jó barátja és helyettese lett a sorsdöntő csatákban.) Nelson hajója jócskán megszenvedett az ellenség golyózáporától, de még így is foglyul ejtett két ellenséges hajót.

A csatát az angolok nyerték meg, és megnőtt a nemzet lelkesedése.

Ekkor írta Nelson: ,,A spanyolok nagyon szép hajókat építenek, de embereket hozzájuk nem tudnak olyan könnyen építeni. A flottájuk rossz legénységből és még rosszabb tisztikarból áll.'' Majd ezután: ,,Úgy hírlik, Spanyolország a Francia Köztársaságot ellátja 14 csatahajóval, amelyek készek kihajózni. Föltételezem, hogy ezek a hajók legénység nélkül vannak, mert ha a Köztársaság azzal együtt venné át őket, az volna a legbiztosabb módja annak, hogy mindet elveszítse.'' (Különben a franciák sem álltak jobban: a tapasztalt tengerésztiszteket kivégezték a forradalomban, így hadnagyokból lett admirálisok parancsnokoltak, a legénység nagy része pedig börtönökből tömegével kiengedett bűnöző volt.)

Az abukíri csata

Napóleon olaszországi győzelmeivel kiűzte az angol királyi flottát a Földközi-tengerről, és kezdte összevonni újabb hódításokra hajóhadát Toulon kikötőjében. Jervis admirális elhatározta, hogy egy tucat hadihajót a Földközi-tengerre küld, és ennek a csoportnak a parancsnokságával azt a fiatal ellentengernagyot bízta meg, aki vak volt a jobb szemére az 1795. évi basztijai támadás óta, majd ezek után 1797 júliusában a Santa Cruz-i csatában a Kanári-szigeteken elvesztette az egész jobb karját is.

Vak és nyomorék... gondolnánk. Nelson minden esetre nem volt az erkölcsi szempontból. Ezt bizonyítja a nílusi csata, ahogyan azt az angolok nevezik, vagy az abukíri, ahogy a franciák, amely visszaadta Angliának a világtengereken való uralmát, egészen a második világháború végéig.

Napóleon pedig Toulonban, mivel ideiglenesen elállt a brit szigetek elfoglalásának tervétől, 36 000 katonából összevont egy expedíciós hadtestet Egyiptom elfoglalására.

Nelson 1799. május 17-én Toulon elé érkezett, majd Szardínia szigetén meghúzódott egy vihar elől. A francia hajók 1799. május 19-én indultak el Toulonból, egyes források szerint több mint 350 szállítóhajóval. Ezeken 36 000 katona 2000 szárazföldi ágyúval és teljes felszereléssel indult útnak.

Ezt az impozáns hadműveletet mindössze 13 sorhajó és 6 fregatt kísérte. Szerencséjükre Nelson nem értesült a hadművelet megkezdéséről, és így elkerülték a teljes megsemmisítést. Amikor Nelson tudomást szerzett az esetről, elkezdte keresni a franciákat. Először végig az olasz partoknál, majd amikor megtudta, hogy Napóleon útközben elfoglalta Máltát, azt gondolta, hogy a támadás Szicília ellen indul. Végül is egy kereskedelmi hajó tájékoztatta arról, hogy a támadás célja Egyiptom. Irányt vett Alexandria felé, azonban ott nem talált senkit, tehát visszaindult Szicíliára. Útközben a franciák közvetlen közelében haladtak el, de nem vették észre egymást.

A francia had 1799. július 1-jén ért Alexandriába. A partraszállás után Napóleon megparancsolta a kísérő hajóhad parancsnokának, hogy a hajókat helyezze biztonságba, az alexandriai kikötő erődjeinek oltalma alá. A parancsnok, Francois-Paul Brueys d'Aigalliers 1799-ig közönséges hadnagy volt, akit a forradalom tett tábornokká, és aki nem volt képes hajóhadat csatába vezetni, különösen nem Nelson ellen.

Brueys nem hajtotta végre Napóleon parancsát, mert szerinte az alexandriai kikötő túl sekély, és hajói megfeneklenének. Ehelyett a közeli abukíri öbölbe ment, és ott vetett horgonyt. Tizenhárom sorhajó és négy fregatt állt a rendelkezésére, összesen 1200 ágyúval a fedélzeteken. Nem foganatosítottak óvintézkedéseket, nem küldtek a nyílt tengerre felderítőket, pedig megtudták, hogy az angolok keresik őket.

Az admirálisok nem is tudtak megegyezni a helyzet elfoglalásában. Többségük olyan volt, mint Chayla is, aki egyike volt a legjobb tengerészeknek, és akit megedzett a 23 évi szolgálat a tengeren. Tizenhárom csata és néhány sebesülés után azt mondta a parancsnoknak, hogy egyedüli mentségük a mozgásban való harc, mert ebben az álló helyzetben elvesztek.

Brueys tétovázott, majd tisztikara főnökének javaslatát fogadta el, hogy horgonyozva harcoljanak. Ezt a hajók rossz állapotával indokolták és a legénység képzetlenségével. A hajók különben sem voltak harcképesek, mert a legénység fele - több mint 4000 ember - vagy a szárazföldön tartózkodott, vagy a csónakokban az ellátásról gondoskodott.

Ez volt a helyzet, amikor 1799. augusztus 1-jén délután fél négy felé az angol hajók megjelentek az öböl előtt. 10 sorhajó összesen 900 ágyúval, számbelileg gyengébb a franciáknál.

Francia részről arra számítottak, hogy csak a következő napon kerül sor a harcra, viszont Nelson látta, hogy az ellenség meg van lepve, viszont másnapra már nem lesz, ezért a közelgő esteledés ellenére jelt adott a támadásra. Az admirális és hajóinak parancsnokai kiválóan megértették egymást. A csoport öt hajója Abukír-sziget és a francia flotta éle közé irányult. Nelson a többi hajóval a francia hajók vonalát az élüknél és középső részüknél a nyílt tenger felől támadta. Így a franciák kétoldali csapás alá kerültek. Hátul horgonyzó hajóik mindezt betetőzve bele sem tudtak avatkozni történtekbe. A francia hajók két oldalról súlyos csapásokat kaptak. Csak roncsok maradtak belőlük. Este nyolc órára már a harc heve lanyhult, de ekkor még három előzőleg lemaradt brit hajó érkezett, és a francia vonal közepén nekilátott befejezni azt, ami még megmaradt. Franciaország legnagyobb hadihajója, a 120 ágyúval felszerelt Orient is tűz alá került. A csapások mind súlyosabbakká váltak. Brueys parancsnok már kétszer megsebesült. Egy ágyúgolyóval úgyszólván kettészakítva visszautasította, hogy a sebesültek óvóhelyére vigyék, e szavakkal: ,,Egy francia admirálisnak parancsok adása közben kell meghalnia.'' Este tíz óra körül az Orient saját puskaporkészletének robbanásától egész legénységével és az admirálissal együtt elsüllyedt.

Az Orient felrobbanása
Az Orient felrobbanása
 

A harc az éjszakában is folyt. A körös-körül égő hajók misztikus fénnyel árasztották el a környéket. A francia Spartiatate párharcot vívott Nelson hajójával, a Vanguarddal. Az előbbi hajónak nagyon tehetséges parancsnoka volt Emérian kapitány személyében. Lövéseik célba találtak. Egy gránátszilánk Nelsont is fejbe találta, kiszakítva egy darab húst a vak szeme fölül. A legénység azt hitte, többé nem áll fel, de miután sebét bekötözték, az admirális ismét ott volt a parancsnoki helyen.

Nemsokára a francia hajó majd 70 találattal a testében elsüllyedt. Emérian kapitány fogságba esett.

Amikor Nelsonnak át akarták adni a fogoly kardját, ő visszautasította: ,,Adják neki vissza - parancsolta a tisztnek, aki a kardot hozta. - Megmutatta, hogy igazán jól bánik vele.''

Az abukíri csata Napóleon flottájának teljes szétverésével végződött. A veszteségek nagyon súlyosak voltak. Tizenegy sorhajót vesztett és két fregattot. A franciáknak 1700 halottjuk, 1500 sebesültjük lett, 3000-en hadifogságba estek. Az angolok vesztesége 188 halott és 677 sebesült. Az angol flotta növekedett is: 9 sorhajót és 2 fregattot zsákmányoltak, de mivel a hajók egy része csak úszó roncs volt, mindössze 5 sorhajót vontattak el, és megjavításuk után beiktatták őket flottájukba.

Az abukíri-öbölből csak Villeneuve ellentengernagy vezetésével 2 sorhajónak és 2 fregattnak sikerült megszöknie. Ennek oka az, hogy az említett hajók mint utóvédek kívül maradtak a harcból. Az ellentengernagyot otthon súlyos vádak érték, hogy nem segített a legyőzött fő erőknek.

Ez a vereség nagyban hozzájárult Napóleon Egyiptom elleni hadjáratának sikertelenségéhez. Maga Napóleon a szerencsével határos módon menekült egy hajón 1799. szeptember 9-én vissza Franciaországba. Közben Nelson Nápolynál segédkezett az ottani királynak a franciák ellen, de a győzelme utáni megtorlások miatt az angol kormány nápolyi követével, Hammilton lorddal és Nelson kedvesével, lady Hammiltonnal együtt visszahívta Angliába.

1801. április 2. - Koppenhága

Ennek a harcnak a története merőben eltér a klasszikusnak mondható tengeri csatákétól. Mégpedig azért, mert az ütközet vezérének, Nelsonnak a legnagyobb tekintélyt egy parancsszegés hozta meg, amely végül is sikerhez vezetett. Egy olyan ország hajóhadát győzte le, amely nem is állt hadban Angliával, és arra nézve ez a flotta semmilyen veszélyt nem jelentett. Ez a győzelem fölösleges is volt, mert az angol diplomácia már jelentős sikereket ért el a Dániával való tárgyalásokkal.

Dánia egyféle ,,semlegességi fegyveres szövetség"-ben volt az észak-európai államokkal, élükön Oroszországgal. Anglia nyomást gyakorolt Dániára, hogy lépjen ki ebből a szövetségből. Ezek után a dán partok mentén erőfitogtatás céljából megjelent az angol flotta.

A csoportban 20 sorhajó, 5 fregatt és 28 egyéb hajó volt, Hyde Parker admirális parancsnokságával. Helyettese az abukíri csata után altengernagyi rangba előléptetett Horatio Nelson volt. Az előőrs hajóinak volt a parancsnoka az Elephant hajón. Az angolok támadása a koppenhágai öbölben vette kezdetét a reggeli órákban, amikor az előőrs hajói beúsztak az öbölbe. Az szűk volt és jól védett a sekély víztől. A partok mentén az erődítménysor ágyúi meredeztek a tenger felé, ezenfelül pedig ott horgonyzott a dán flotta 18 egysége az előre kijelölt helyeken. Nelson alig tudta kicsikarni Parker jóváhagyását az akcióra a Nelsonra már nagyon féltékeny törzstisztektől. Parker a flotta fő erőivel pár mérföld távolságból szemlélte a történteket.

Az angol hajók egymás után sorban lehorgonyoztak a dán hajókkal szemben, mintegy 500 méterre. A dánok nyitottak elsőnek tüzet, és veszélyesebbek voltak, mint azt az angolok feltételezték. Nemsokára három brit sorhajó súlyosan sérülten a part menti zátonyokra futott, hogy el ne süllyedjen. Parker nézte zászlóshajójáról, a Londonról a történteket, és arra a megállapításra jutott, hogy nincs értelme folytatni a harcot. Hajóján ki is tűzték a jelzést: ,,A csatát megszakítani!''

Ezt a jelzést látták Nelson tisztjei, és a híradós tiszt közölte is vele. Nelson erre megkérdezte: ,,Milyen jelzés van az ő hajóján?'' A tiszt azt felelte: ,,A csatára föl!'' jelzés. A következő kérdés az volt, hogy milyen jelzés van az admirális hajóján. A válasz szerint a 39-es, vagyis: ,,A csatát megszakítani!'' Erre Nelson felemelte a távcsövet, az admirális hajója felé fordult, a távcsövet a vak szeme elé tartotta, és azt mondta: ,,Én igazán nem látok semmiféle jelzést.''

A harc tehát folytatódott tovább. A dánok emberfeletti erővel védekeztek. Erejük viszont gyorsan kimerült az angolok megújuló támadásaitól. A brit hajók sem voltak különb állapotban, csakhogy a dánok ezt nem tudhatták. Nelson ezért ultimátumot küldött a dán kormánynak az ellenségeskedések azonnali megszüntetésére, vagy ahogyan fogalmazott: ,,különben felgyújtják az összes dán hajót, legénységével együtt.'' Azt csak ő tudta, hogy képtelen lett volna véghezvinni. Négy kínos óra után megjelent a dán megbízott, és aláírta Parkerral a fegyverszüneti megállapodást, egyben pedig meg is bocsátotta Nelsonnak a parancs megszegését. Nelsonnak óriási szerencsével bejött ez a hazárdjáték, a dán parti ütegek ugyanis jó állapotban voltak, a visszavonulás meg nagy veszteségek árán folyhatott volna le a szűk öbölbejáraton át.

Ez a fölösleges összecsapás nagy veszteségekkel járt. Dán részről majd 6000 ember halt meg, megsebesült vagy fogságba került, míg az angolok vesztesége 900 halott és sebesült volt.

Parker admirális visszatért hazájába, új beosztásba, az angol flotta hajói pedig tovább szelték a Balti-tenger vizeit, az új főparancsnokkal, Horatio Nelson altengernaggyal.

A trafalgari ütközet előzményei

Az újabb háborúra nem kellett sokat várni. Franciaországban becsapták a forradalmat, Napóleon Bonaparte megerősítette hatalmát, majd 1804. december 2-án császárrá koronáztatta magát. Anglia szövetségesei Oroszország, Ausztria, Svédország és a Nápolyi Királyság voltak. Poroszország semleges maradt, Spanyolország pedig Franciaország szövetségese lett.

Napóleon előtt világos volt, hogy az erős brit flottát nem képes legyőzni, Angliát csak invázió útján, szárazföldi háborúban tudja meghódítani. A terv szerint 120 000 katona vett volna részt a hadjáratban. Ez abban az időben nagy hadierőnek számított. A terv a Boulognei expedició nevet kapta. 2000 szállítóhajóra volt szükség, a hajógyárak meg csak úgy ontották ezeket a speciális úszó járműveket. Idővel a szárazföldi erők és a szállítójárművek száma is gyarapodott. Hasonló esetek a világtörténelemben a II. világháborúban voltak.

Az angolok ellenlépéseket tettek. Conuwalis admirális 17 sorhajóval és 8 fregattal lezárta Brest kikötőjét, Nelson pedig 14 sorhajóval és 11 fregattal a Földközi-tengeren blokád alá vette Toulon kikötőjét.

Napóleon új tervet szőtt, mely szerint a francia flotta egy részének váratlanul ki kell törnie a zárlatból, és elcsalnia az angol flotta fő részét bizonyos gyarmatok irányába, támadást színlelve ellenük, a másik résznek pedig a legyöngített angol flotta fölött legalább huszonnégy órás erőfölényt kell kiharcolnia, hogy legyen idő a partraszállásra.

Napóleon, aki egyébként remek hadvezér volt, két dologban tévedett a tervezés alapszabályainak figyelmen kívül hagyásával:

- hogy egy terv annál hatékonyabb, minél egyszerűbb, és nem függ a véletlenektől,

- hogy nem lehet olyan erőkre feladatot bízni, amelyek azt objektíven szemlélve nem képesek végrehajtani.

A terv szerint a francia földközi-tengeri hajóhadnak 1805 tavaszán sikerült kihajóznia Toulonból Villeneuve admirális parancsnokságával. Ez a 36 éves ellentengernagy ugyanaz a parancsnok volt, akinek négy hajóval sikerült megszöknie az abukíri kelepcéből, mivel nem tudott segítségére lenni a flotta szétesőben lévő fő egységeinek. Ezt a kitörést Toulonból észlelték az őrködő brit fregattok, és egy részük kísérni kezdte a franciákat, hogy jelezzék hollétüket, más részük pedig Nelsonnak vitte a híreket. A francia hajóknak sikerült eltűnniük az angolok szeme elől. Amíg Nelson Egyiptom felé kereste őket, áthajózva a Gibraltári-szoroson, az Atlanti-óceánon Villeneuve csoportja egyesült egy hét hajóból álló csapattal Gravina admirális vezetésével, és a 18 francia sorhajó Közép-Amerika felé vette az irányt, most már Nelsontól üldözve. A Karib-tenger térségében zsákmányul ejtettek egy tizennégy teherhajóból álló konvojt. Amikor tudomást szereztek az angolok közeledtéről, rögtön Spanyolország felé fordultak, Ferrol kikötője felé, nyomukban az angolokkal, akik viszont azt hitték, hogy Cadizba tartanak, és délebbre haladtak. Így zajlott ez a furcsa hajsza oda-vissza az óceánon. Ferrol előtt egy rövid csatára került sor Villeneuve hajói és Calder altengernagy hajói között, amely ütközetben a franciák két hajót és 500 embert vesztettek, a britek vesztesége pedig 200 halott, illetve sebesült volt. Villeneuve a kikötőben töltött egy hónap után 29 francia és spanyol hajóval végül is Cadiz elé ért, ahol további 42 hajó várta.

Nagyon büszke volt minderre. ,,29 hajóval indulva innen - írta 1805. augusztus 7-én - úgy számítom, hogy képes vagyok megütközni hasonló erejű ellenséggel. Megjegyzem, hogy dühös leszek, ha csak 20-szal találkozom.'' Corbet admirális nem kis megvetéssel ehhez azt a kommentárt fűzte, hogy abból a 29 hadihajóból legalább 10 csak úszó kaszárnya. Mivel a hajók kedvezőtlen irányú szelekkel találták magukat szemben, megfordultak, és visszatértek Cadizba.

Napóleon Boulogne-ban várta az inváziós erőkkel, hogy Villeneuve kiharcolja a 24 órás erőfölényt a La Manche-on, és a francia erők délre fordulása súlyos csapásként érintette. Meghiúsult az alkalom az invázióra. Nem maradt más hátra, mint szélnek bocsátani az inváziós erőket. A császár újabb szárazföldi hadjáratokat forgatott a fejében. Hamarosan elkészültek az auszterlitzi csata tervei.

,,Milyen tengerészet... milyen admirális!'' Nem ismeretes egészében, hogy a császáron mekkora dühkitörés tombolt a hír hallatára. Ami Villenueve-öt illette, a császár szemében örökre le lett írva. Egy pillanatában még hadbíróság elé is akarta állítani. Végül megelégedett azzal, hogy helyettest keres neki. Addig is a flotta induljon a Földközi-tenger irányába, használja ki az első kedvező alkalmat, és a Gibraltári-szorost elhagyva Nápoly felé folytassa útját. Útközben habozás nélkül támadjon meg minden olyan ellenséges hajóhadat, mely vele azonos erejű vagy gyengébb. őfelsége döntő csatát kíván, nem érdekli a veszteség, ha hajóit hősi harcban veszíti el. Villeneuve, megsejtve, hogy kegyvesztett lett, fegyelmezetten kijelenti: ,,Ha őfelsége úgy tartja, hogy a flotta sikeréhez elégséges, hogy annak bátorsága és karaktere legyen, mindent megteszek, hogy elégedett legyen.''

A sorsdöntő és tragikus események a tengeren pedig még csak alig voltak sejthetők. A francia és spanyol flotta Cadiz kikötőjében horgonyzott, a tengeren angol felderítő hajók cirkáltak, Nelson pedig a látóhatár mögött várt, hátha sikerül az ellenséget a nyílt tengerre csalogatni. Közben alaposan felkészült az elkövetkező csatára. Amikor átvette az angol flotta ezen részének parancsnokságát, gyakran összehívta hajóinak parancsnokait hosszú beszélgetésekre, amelyekben kifejtette nézeteit az előttük álló harccal kapcsolatban. Irányelveit ezenkívül írásba foglalta híres, a tengeri hadviselés elméletének történetében remekműnek számító Memorandumában.

Villeneuve admirális Cadizban ugyancsak összehívta parancsnokait, hogy kiossza a harcra vonatkozó utasításokat. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint eltalálta Nelsonnak a Memorandumba foglalt taktikája nagy részét. Egy sor nagyon helyes utasítást adott annak megbénítására. Mindez azonban hiábavaló volt. A szerencsétlen admirális képtelen volt bármit is elérni olyan tisztekkel, akik az ő értékelése szerint is nehézkesek, passzívak és tehetetlenek voltak, ráadásul hajóik is rosszul voltak felszerelve. Egy ilyen had élén futott ki Villeneuve admirális 1805. október 21-én reggel Cadizból.

Helyettese, Rosily még úton volt a császár sokkal mértékletesebb megbízásaival. Napóleon ezeket nem juttatta el Villeneuve-nek. Lehet, hogy azt gondolta, úgysem indul el, ezért fölöslegesnek tartotta elküldeni őket.

Ebben az esetben ez végzetes hiba volt. Ezért a császár nemsokára flottájával fizet, 10 évvel később pedig a trónnal.

A trafalgari csata

A franciák már induláskor elmulasztották fregattjaikat felderítésre küldeni. Ezzel ellentétben az angolok rögtön értesültek róla, hogy az ellenség elhagyta a kikötőt. Kora délelőtt már a két flotta látótávolságba került egymással. Nelson tudta, hogy mi történik, és várta a találkozást. Ezzel szemben Villenuve-ot kellemetlen meglepetésként érte, hogy máris megpillantotta a brit hajók árbocait. Nyomban megfordult, hogy hajóival visszatérjen Cadizba. A rosszul végrehajtott manőver miatt megbomlott a felsorakozási rend.

A szövetségesek számbeli fölényben voltak. 18 francia és 15 spanyol sorhajó, valamint 5 fregatt, azaz 38 hajó összesen 3000 ágyúval és 30 000 főnyi személyzettel Nelson 27 sorhajója és 4 fregattja ellen, amelyeken 2500 ágyú és 20 000 főnyi személyzet volt.

A britek az október 9-i memorandumba foglaltaknak megfelelően oldalról közeledtek az ellenséghez, két párhuzamos oszlopban szándékozták áttörni az ellenséges hajóoszlopot, így megszakítva az addigi hagyományt, a párhuzamos vonalban folytatott, egy-egy hajó párharcán alapuló harcfelfogást. Villeneuve ilyet nem várhatott el kapitányaitól. A következőket jegyezte fel: ,,.Mi csak a harci felsorakozást tudjuk elfoglalni, ami elégséges az ellenségnek, nincs eszközöm, időm, sőt lehetőségem se, hogy valami mással próbálkozzam olyan parancsnokokkal, akikre két tengerészet hajói vannak bízva, és akik nagy részének soha semmiféle más elképzelés nem jutott az eszükbe". A parancsosztást így fejezte be: ,,Minden hajóparancsnoknak inkább a saját bátorságára és a dicsőség elnyerése iránti vágyára kell támaszkodnia, mint az admirális jelzéseire, aki lehet, hogy maga is a harccal és a füstbe borult hajójával való elfoglaltságában nincs többé abban a helyzetben, hogy küldje azokat... Minden kapitány, aki a harcon kívül marad, nem lesz a saját helyén...''

Egyéb bajai mellett Villeneuve-nak óvnia kellett a spanyolokkal való viszonyát is. A közöttük levő addigi és későbbi kapcsolat egyaránt azt mutatta, hogy a két nemzet flottáinak szövetsége ritkán marad fenn súrlódások nélkül. Nos, hadd mondjuk ki, hogy a spanyolok szívből gyűlölték a franciákat, pusztán kényszerből léptek velük szövetségre. Ugyanaz a Gravina admirális, aki már hat hónapja együtt hajózott Villeneuve-vel, hogy az oldalán Trafalgárnál harcoljon az angolok ellen, 12 évvel azelőtt Hood brit admirálissal a franciák ellen csatázott Toulonnál. Emellett a spanyolok nem voltak a franciák parancsnoksága alatt. A francia admirális kénytelen volt nagyon óvatosan felállítani a hadrendet. Ehhez a hadrendhez viszont senki sem tartotta magát.

A nyílt óceánon gyenge északnyugati szél fújdogált. Az enyhe szél miatt kis sebességgel haladhatott a flotta, ezért minden manőver nagyon lassú volt. Az angol flotta két párhuzamos oszlopban lassan közeledett nyugat felől. Az északi 12 egységet Nelson altengernagy vezényelte a Victory nevű, 100 ágyúval felfegyverzett zászlóshajón. A déli, 15 hajóból álló oszlopot helyettese, Collingwood vezette a szintén 100 ágyúval felfegyverzett Royal Sovereign sorhajón.

Egyikük sem tartotta magát a megbeszéltekhez: hajóikkal a biztonság érdekében nem harmadikak vagy negyedikek voltak a sorban, hanem elsők az oszlop élén attól a vágytól vezérelve, hogy minél előbb harcba lendülhessenek. Nelsont hajójának kapitánya hiába kérlelte, hogy ezt az életveszélyes helyet engedje át egy másik hajónak.

A Victory orrát az ellenség és korának legnagyobb hajója felé, a Santissima trinidad felé irányította, amely négy fedélzetén 130 ágyúval volt felszerelve. Azt gondolta ugyanis, hogy az ellenség parancsnoka azon a hajón van. A brit flotta támadásba lendült, és felszállt a vezérhajón a történelmi jelzés: ,,Anglia várja, hogy mindenki hajtsa végre kötelességét.''

Villeneuve később húzta fel az árbocra a parancsnoki lobogót. Hajója tizedik volt a sorban. A Victory elfordult, és a négyfedélzetes hajó mögött a Bucentaure hajónál keresett áttörési rést.

Collingwood megelőzte öt, sőt saját csoportjának a hajóit is. A Royal Sovereign egy ideig egymaga vívott elkeseredett küzdelmet az ellenséges hajókkal. A Victory, elhaladva a Bucentaure, Villeneuve zászlóshajója mellett, sortüzet adott le összes ágyújából annak az oldalába. A hatás szörnyű volt, minthogy minden lövedék célba talált. A Bucentaure oldala hatalmas reccsenéssel beomlott. Egy pillanat alatt 400 ember lelte rajta halálát. A Victory ezután ádáz harcba lendült a francia Redutable-lel, mígnem összeütközött vele, így a két hajó legénysége közelharcba kezdett. A francia hajó kapitánya, Jean Jacques Lucas kiképezte legénységét az ilyen harcformára is. Az árbockosarakban jó céllövő muskétások voltak. Az egyikük megpillantotta Nelsont aranysújtásokkal és kitüntetésekkel díszített egyenruhájában, és célba vette. 1 óra 30 perc lehetett, amikor lőtt. A lövedék, mely a vállán érte a tengernagyot, áthatolt a tüdején és gerincén. A súlyosan sebesült admirális két óra múlva, miután értesült flottája győzelméről, belehalt sebesülésébe.

A Victoryt közben a Temeraire mentette meg, harcképtelenné téve Lucas hajóján 200 embert. A Victory alaposan megrongálva került ki a harcból, fedélzetén a halálosan sebesült Nelsonnal. Ezt a hajót mint múzeumhajót a mai napig őrzi a brit haditengerészet, a Royal Navy, utolsó örök horgonyhelyén, a Temzén.

Közben az angolok sorra tették harcképtelenné a szövetséges hajókat. A francia Bucenaure és a Santissima - Trinidad az angol hajók fő célpontjai, segítettek egymásnak, ahogy csak tudtak, de végül is elvesztették összes árbocukat, és harcképtelenné váltak. Az admirális hajóján akkor a másodhadnagy parancsnokolt, a parancsnok és helyettese is megsebesültek. Villeneuve, hogy megmentse a flotta megmaradt részét, másik hajóra akart szállni, viszont egyetlenegy csónak sem volt használható. Végül sikerült elhagynia a már-már süllyedő hajót. A spanyol elővéd megadásával 17 óra 15 perckor véget ért az ütközet. Egyetlen angol hajó sem veszett el, 7 francia és 12 spanyol hajó adta meg magát. A többi szövetséges hajó Cadiz felé vonult vissza a súlyosan sebesült Gravina parancsnokságával. Később ugyan belehalt sérüléseibe, ám sikerült megmentenie hajóját, a Principe-de-Asturias't. Összesen 9 francia és spanyol hajó menekült így meg. Az elővéd 4 hajója - mely a harc elején Nelson manővere miatt jóllehet kimaradt a csatából, később súlyos sérüléseket szenvedett - most a nyílt óceán felé, nyugatnak fordult Dumanoir vezetésével, hogy egy kicsit összeszedje magát.

Collingwood átvette az angol flotta irányítását, most már hazafelé menet, Gibraltár irányába. Az időjárás rosszra fordult. Erős délnyugati szél korbácsolta az óceánt. A vihar Trafalgar éles sziklájú partjai felé sodorta a csatában megtépázott hajókat. Egyforma bajba kerültek mind a győztesek, mind a velük haladó foglyaik is. Collingwoodnak is el kellett hagynia hajóját, és a Royal Soveraigne-t az Euryalus fregatt vontatta. A vihar nagy erővel tombolt, és ha a szél nem fordul északnyugatnak, bizonyosan minden hajó darabokra tört volna a partnak csapódva. Így is megsemmisült néhány, több száz emberrel együtt, sőt olyasmi is előfordult, hogy a győztes legénység a legyőzöttek foglya lett. Collingwood, látva, hogy nem tudja megőrizni az összes zsákmányolt hajót, beleegyezett, hogy felgyújtsák vagy elsüllyesszék a legrosszabb állapotban levőket. Gibraltárba a britek megtépázott, de hiánytalan flottával érkeztek, valamint a zsákmányul szerzett maradék ellenséges hajókkal és 7000 hadifogollyal. Dumanoire hajóiból 4 Plymouthba érkezett fogolyként, miután a nyílt tengeren november 4-én legyőzte őket egy 4 sorhajóból és 4 fregattból álló angol csoport. A franciák itt hősiesen harcoltak, és csak akkor adták meg magukat, amikor hajóik már irányíthatatlanná váltak.

Így fejeződött be az az eseménysor, amely azon a napon kezdődött, amikor Villeneuve a touloni erők parancsnoka lett - egy évvel Trafalgar előtt. Ez a szerencsétlen ember nem sokkal élte túl legyőzőjét. A britek négyhavi fogság után szabadon engedték, de 1806. április 21-én, néhány nappal visszatérte után holtan találták egy hotelban Rennes városában. Öngyilkosság? Gyilkosság? Politikai bűntény? Halálának körülményeire sohasem derült fény.

A hajómúzeum

Végezetül ejtsünk néhány szót még egyszer a győztes admirálisról és hajójáról. A Victoryból, mint említettük, múzeum létesült, és évente több tízezer turista keresi fel. Az akkor kiváló hadihajó gerincét 1759. július 23-án fektették le őfelsége Chthami hajóépítő üzemében. Csakhogy 1758 különösen sikeres évnek bizonyult a brit hadiflotta történetében. Az angol hajók döntő győzelmek egész sorát aratták, így hamarosan kiderült, hogy nem is olyan sürgető az új első osztályú sorhajó megépítése. Ezért egy időre leállították a munkálatokat, és a hajót csak 1765. május 7-én bocsátották vízre. Ez a szokatlanul lassú építés jót tett a Victorynak: a hét esztendeig tartó építés alatt tölgyfagerince és bordázata teljesen beérett. Nagyszerű hajónak bizonyult. Közepesen hullámzó vízen teljes vitorlázattal 8 csomós sebességre volt képes. Súlya 2162 tonna volt, de az összes felszereléssel együtt csaknem 3500 tonnát nyomott. Fegyverzete is félelmetes volt. Az alsó ágyúfedélzeten 30 darab 32 fontos, a középsőn 28 darab 24 fontos, míg a felsőn 12 darab 12 fontos ágyút hordozott. Ezt az orrban 2 darab 68 fontos, a taton pedig két 12 fontos tarack egészítette ki. (Az ágyúkat akkoriban aszerint osztályozták, hogy mekkora súlyú golyó kilövésére volt képes. A 32 fontos tehát azt jelenti, hogy a fegyver 14,5 kg-os lövedéket tüzelt.) Ezzel egy tengeri mérföld - 1852 méter - távolságból két láb vastag tölgyfagerendát lehetett átütni!

De nemcsak a Victory fegyverzete és mérete volt lenyűgöző, hanem az ára is. 63 176 fontot fizetett érte a Royal Navy. (Akkortájt 10 font évi jövedelem csinos kis vagyonnak számított!)

Ezen a hatalmas hajón 850 fő szolgált. Minden ágyúhoz 12 tüzér tartozott és egy gyerek, a ,,boy'' vagy ,,monkey''. A brit haditengerészetnél 7-14 fiút alkalmaztak arra, hogy a fenékből az ágyúkhoz hordják a gyapjú- vagy vászonzsákokba csomagolt lőport, méghozzá futólépésben! A gyorsaság mindennél fontosabb egy hadihajón. Nelson egyik vesszőparipája az volt, hogy a tüzérek akár vaksötétben is villámgyorsan töltsék újra az ágyúkat. Az állandó gyakorlatozásnak meg is lett az eredménye. A brit hadihajókon mindössze 90 másodperc telt el két oldalsortűz leadása között. A francia és spanyol hajók ,,tűzgyorsasága" 5-6 perc volt. A brit hajótüzérség hatékonyságát segítette az is, hogy az ágyúkon az akkoriban legkorszerűbbnek számító csappantyús gyújtókat használták, míg a franciák és a spanyolok az elavult kanócos elsütést.

A hajó és legénysége messzemenően teljesítette az iránta támasztott elvárásokat, akárcsak legendás parancsnoka. Nelsonnak az volt a kívánsága, hogy ne tengerésztemetésben részesítsék, hanem holttestét vigyék haza Angliába. Ez a kérés azonban kemény tehertétel elé állította a hajó kapitányát, Hardyt. A flotta a legközelebbi brit támaszpontra, Gibraltárba hajózik, és ott majd valamelyest helyrehozzák a hajókat. Igen ám, de mi legyen addig Nelson holttestével? A hajó orvosának mentő ötlete támadt... A Victoryn ember nagyságú hordókban tárolták a brandyt és a bort. Beatty doktor azt javasolta a kapitánynak, hogy az admirális holttestét helyezzék hordóba, majd töltsék azt fel brandyvel, és szorosan zárják le. Amikor a hajó 3 hónap múlva befutott Portsmouth kikötőjébe, Nelson holttestét teljes épségben találták. A londoni Szent Pál-székesegyházban helyezték örök nyugalomra.

Trafalgar nevét a brit főváros egyik legszebb tere viseli, amelynek közepén hatalmas oszlop tetején ott áll Nelson szobra. Azé a tengerészé, aki megmentette Angliát az idegen megszállástól.

Az angol flottának nemcsak a győzelme volt mérhetetlen, hanem e győzelem következményei is. Trafalgar után hosszú időre megszűnt a francia és spanyol flotta jelenléte az óceánokon. Nagy-Britannia inváziójának veszélye elhárult egészen a második világháborúig. Anglia a világ legerősebb tengeri hatalmává vált, elsőbbségét megtartva minden tengeren több mint száz elkövetkező évig.

forrás: http://www.hetnap.co.yu/7.11/CIKK09.html

   
Idézés a honlapján
Kedvenc
Nyomtatás
Küldés levélben

Last update : 2007. August 22. Wednesday 10:40


Users' Comments  RSS feed comment
 

Average user rating

   (0 vote)

 
Comment language: Magyar (0), English (0)

Add your comment
Only registered users can comment an article. Please login or register.

No comment posted



mXcomment 1.0.5 © 2007-2022 - visualclinic.fr
License Creative Commons - Some rights reserved