By Maszatomy,
on 2004. October 17. Sunday 16:29
|
Average user rating : (0 vote) |
Views : 24423 |
Favoured : None |
Published in : Articles, Boats Story |
There are no translations available A hajós ősrégi mesterségét senki sem jellemezte találóbban, mint Anakharszisz, a szkítából göröggé vált filozófus. Szerinte az embereket három csoportba lehet sorolni: "... Az élők, a holtak és azok csoportjába, akik a tengeren hajóznak."
Minden ember a fedélzetre!Valóban, a mostoha életkörülmények, az egymásrautaltság, a közös sikerek és tragédiák azokból, akiknek állandó munkahelye és otthona a hajó, és akik még a jól megérdemelt pihenőidőben is állandó veszélyben élnek, egy minden mástól eltérő embertípust faragnak.Hogyan éltek hát azok, akik a tengeren töltötték életük legjavát?Már a legrégibb időkben kialakult az a szokás, hogy a hajó parancsnoka, a kormányos és egyéb fontos személyek - a hajótulajdonos vagy a hajó bérlője - hátul, a tatnál rendezték be szállásukat, és innen irányították a hajót. A magas tatfedélzetről ugyanis akadálytalanul ellenőrizhető az egész hajó, és az árbocok, valamint a kötélzet is jobban áttekinthető. A vitorlások általában hátszélben haladtak, ily módon a tatról kiadott parancsokat a szél a fedélzeten és az árbocokon dolgozó matrózok felé vitte. A hajó középső részét a raktártér foglalta el. Ezt a leggazdaságosabban kellett kihasználni és a dézsmálás megelőzése végett szorosan lezárni. Ezen a részen tehát senkit sem lehetett elszállásolni. Így került a legénység a hajó elülső részében, abba a háromszögletű helyiségbe, amelyet a hajóorr két oldalfala és a raktárteret lezáró válaszfal határolt. Talán mondani sem kell, hogy ez volt a legzajosabb és legnedvesebb hely az egész úszó alkotmányon, mert a hajónak ezt a részét ostromolták legádázabban a hullámok. Ebben a szűk odúban aludtak, étkeztek, tisztálkodtak az emberek. Az örökösen nyirkos levegőben, a túlzsúfoltságban és a férgek meg a patkányok társaságában lehetetlen volt emberi módon élni. Itt nyögtek a betegek, horkoltak a pihenőben levők, míg mások kártyáztak, levelet írtak, vagy a Bibliát olvasták a mennyezeten himbálózó olajmécses pislákoló fényében. Néha előrántották a rugós bicskát, hogy vitás ügyeket így intézzenek el meggondolatlan hirtelenséggel.Alig lehetne jobbnak mondani a hadihajókon uralkodó helyzetet. A XVIII. És XIX. Század fából épült sorhajóit és a kisebb egységeket is szinte zsúfolásig megtömték matrózokkal, tengerészgyalogosokkal és tüzérekkel. Ilyen nagy létszámú hajószemélyzetnek természetesen nem juthatott elegendő hely a hajó orrában. Minden ember felszereléséhez hozzátartozott egy vitorlavászonból varrt függőágy, amelyet a négyórás pihenés idejére az ütegfedélzeten függesztettek fel. Szolgálat alatt a függőágyat összegöngyölve a mellvéd fölött elhelyezett tartóhálóba rakták.A fahajókban nem volt semmiféle beépített szellőző berendezés. Az elhasznált levegő csak a rakodónyílásokon, a hadihajókon pedig a széles szellőző rácsokon tudott eltávozni. Jó időben az ágyúnyílásokat is kinyitották, azon kívül vitorlavászonból varrt szellőzőtömlőkkel is próbálkoztak. A tömlő alsó végét a hajótérbe engedték le, széles tölcsérnek kialakítva felső végét pedig a széllel szembeállítva a tarcskötelekhez erősítették. A szél nyomására tömlőn leáramló friss levegő némileg javította a belső levegőellátást, de a hajóteret teljesen átszellőztetni sohasem tudták. Erős hullámjárásban a rakodó- és szellőzőnyílásokat vízhatlanul le kellett zárni. Ez az állapot napokig, sőt hetekig is eltarthatott. Ilyenkor a poshadó fenékvíz, az emberi test kipárolgása és a nedves, párás levegőben soha ki nem száradó ruhák dohos szaga orrfacsaró bűzzé keveredve, a legkülönbözőbb fertőző betegségek melegágya is lett. Évszázadokon keresztül közmondásos volt a hajóskoszt silánysága. A mai értelemben vett élelmiszer-tartósítás a XIX. Század elejéig ismeretlen fogalom volt ( 1804-ben a francia Appert készítette el az első húskonzervet.) Ezért a régi vitorlásokon csak olyan élelmiszereket tárolhattak, amelyek - szárítva vagy besózva - viszonylag hosszú ideig fogyaszthatók maradtak. Leggyakrabban a sózott disznó- vagy marhahús és a kétszersült került terítékre. Kisebb mennyiségben szalonna, sajt, vaj, száraz bab, borsó, kávé, tea stb. is szerepelt a konyha éttrendjében.Ha eljött az étkezés ideje, a matrózok kezükben bádog- vagy faedénnyel, a konyha elé rohantak. Meleg étel nem mindennap jutott a csuprokban, mert szeles, viharos napokon tilos volt tüzet gyújtani a tűzhelyen. Ilyenkor hideg ennivalót osztottak szét, szalonnát, szárított, sózott, füstölt halat, sajtot - csak annyit, hogy a matróz éhen ne haljon.A konyha gazdáját, a szakácsot, nem ok nélkül nevezték "szurtosnak"-nak, mert a tisztaság egyáltalán nem tartozott az erényei közé. Amit összekotyvasztott, nem szokott ízletes lenni, de nem is lehetett az, hiszen silány anyagból készítette. A "menü" egytálételből állt: sárgaborsóból, lencséből vagy rizsből és besózott húsból. Előfordult, hogy a parancsnok a zsugori hajótulajdonos utasítására nem gondoskodott tartalék élelmiszerkészletről. Márpedig ha hetekig tartó szélcsend vagy ellenszél tartóztatta föl a vitorlást, és az éléskamra készlete nagyon megcsappant, a fejadagot a felére csökkentették, aztán megint a felére. Mi maradt ilyenkor még? A nadrágszíj meg a patkányhús...Kétszáz évvel ezelőtt még fahordókban tárolták az ivóvizet. A fa rohadt, a víz megposhadt. Egy-két hét alatt a kristálytiszta hegyi forrásvíz is zöldes, nyálkás, ihatatlan, bűzös folyadékká változott, amin a forralás sem sokat segített. De a víz fontosabb az emberi szervezetnek, mint a tömény élelmiszer. Az elviselhetetlen szomjúság, amit a sózott hús fogyasztása meg a trópusi hőség még fokozott, gyakran volt okozója erőszakos cselekményeknek, sőt lázadásnak is. Hadihajókon - nem ok nélkül - állandóan fegyveres őrség ügyelt arra, hogy a napi vízadagon kívül senki se csapolja meg illetéktelenül a vizeshordókat. Senkinek sem jutott eszébe, hogy tengervizet igyék, talán azért sem, mert a sózott hússal amúgy is sok só jutott a szervezetbe. Az édesvizet csak a XIX. Században először alkalmazott vastartályokban tudták fogyasztásra alkalmas állapotban tartósan tárolni.Már a középkorban is sörrel és borral egészítették ki az ivóvízkészletet. De miután a Nyugat-indiai szigeteken cukornádból lepárolták az első csepp rumot, ez lett a legnépszerűbb ital a hajón. Az angol hadihajókon napi fél pint (0,284 liter) rumadag, meg a gyakori "extra" úgyszólván mindig az ittas állapot határán tartotta az embereket. Jó dolog volt, hogy Vernon angol admirális 1740-ben kitalálta grog receptjét, vagyis a melegvízzel hígított és cukorral édesített rumitalt.Az egyhangú, vitaminhiányos táplálkozás következménye, a skorbut, szinte "menetrendszerűen" ütötte föl a fejét a hosszú utakon. Levertség, izomfájdalmak, bőr alatti bevérzések jelezték a kezdetét. Aztán megdagadt a fogíny, a fogak fellazultak, ami szinte lehetetlenné tette a táplálkozást. A XVIII. Század második felében kezdték felismerni a friss főzelékfélék gyógyító hatását, de a leghatásosabb és hosszú ideig jól tárolható ellenszerét a citromban találták meg. James Cook, a híres felfedező, olyan sikerrel alkalmazta a skorbut ellenszereit, hogy az Admiralitás kötelezően bevezette a savanyú káposzta és a citromlé fogyasztását. Akkor persze még mit sem tudtak a betegség lényegéről és igazi okáról, a C-vitamin hiányáról.A tengerészmunka emberfelettin nehéz volt. A hajó, a rakomány, az utasok és a személyzet biztonsága megkövetelte, hogy a legénység állandó készültségben legyen. Az embereket a hajó két oldala szerint jobb és bal oldali őrségbe osztották be. Ezeket megint két csoportra választották szét, hogy négyóránként, egymást felváltva, tekintet nélkül az ünnep- és hétköznapokra, folyamatosan teljesítsenek szolgálatot. Munkaszüneti napot, kimenőt legfeljebb az útközben érintett kikötőkben engedélyezett a parancsnok, feltéve ha nem kellett szökéstől tartania.A matróznak a vitorlák kibontását, felhúzását, szélbe állítását, fogasolását, bevonását és a vitorlarudakra kötését esőben, hóban, szélviharban, rekkenő trópusi hőségben fenn a szédítő magasságban, egy szál kötélen állva, minden körülmények között el kellett végeznie. Széltől kicserzett, sós víztől kimart, vértől, gennytől csepegő kezével, fogcsikorgatva emelgette a szélben csapkodó, mázsányi nehéz vásznat, miközben a kötéltáncos bravúros ügyességével kellett ügyelnie a saját és a mellette dolgozó társa életére. Mindenki egyért, egy mindenkiért! Hányan zuhantak már le az imbolygó árbocokról! Hányan terültek el szétzúzott koponyával a fedélzeten! Még az sem mondhatta magát mindig szerencsésnek, aki a vízbe esett. Egy ember a hullámzó, örvénylő, fortyogó vízben olyan, min a tű a kazalban. Csak a szerencse vezet a nyomára...De a nyugodt napok egyhangú munkája sem volt lelket-testet üdítő. A fedélzet súrolása, a fenékvíz szivattyúzása, a vitorlák javítása, a festés, kátrányozás folyvást újrakezdődő és soha meg nem szűnő robotja töltötte ki az utolsó pillanatig a szolgálati időt. Miközben az egyik őrség a munkáját végezte, a másik pihent. Tagjai a fedélzeten aludtak, olvasgattak vagy harmonikaszó mellett énekelték az otthon emlékét felidéző matrózdalokat. Hideg időben, viharban az emberek beszorultak a szállásukra.Ám ha váratlan szélroham söpört végig a vízen, vagy a vihar ereje elérte a Beaufort-skála szerinti 9-10-es szélerősséget, felharsant a parancs: "Minden ember a fedélzetre!" Aki mozogni tudott, máris rohant föl, s futás közben rántotta magára a nehéz tengerészcsizmát, a jersey-pulóvert meg a kátrányozott vitorlavászonból készült gúnyáját. A viharban kegyetlenül nehéz volt a helytállás, olykor napokig, hetekig, a végkimerülésig tartott. Régi tengerészmondás szerint az emberek egyik kezükkel a hajóért, a másikkal önmagukért küzdöttek. Mindenki szívét-lelkét adta a munkájába, félretéve haragot, gyűlöletet. Ha valaki fenn a magasban, egy kötélben megkapaszkodott, bízvást tehette, mert tudta, hogy bárki szerelte föl, jó munkát végzett. A tengerészmunka becsület és bajtársiasság kérdése volt.A hadihajókon még súlyosabb volt a helyzet. A szűk, túlzsúfolt fedélzeteken a hajózó személyzet mellett még a tengerészgyalogosoknak is helyet kellett szorítani. A 70 m hosszú és 16 m széles HMS Victory négy fedett fedélzetén például 850 ember tartózkodott, szörnyű körülmények között. A rossz egészségügyi állapotok miatt - amit még a brutális bánásmód is súlyosbított - a XVII-XVIII. És részben a XIX. Század nagy flottáiban mindig emberhiány volt. Angliában a hírhedt kényszersorozást ( press gang ) léptették életbe, hogy a létszámot valamennyire fel tudják tölteni.Ha az út véget ért, a legénység leszerelt. Miután levonták az előleget, a kantinhitelt, a büntetéseket és a károkozások összegét, kifizették a szűkös munkabért, és a tengerész, ládájával a vállán, partra szállt. Megkezdődött egy másfajta élet, a néhány napig tartó dínomdánom, amikor a matróz kárpótolhatta magát mindenért, amiről a tengeren le kellett mondania. Mire a borgőzös kábulat véget ért, elúszott az utolsó fillér is, és a matróz, ha nem akart éhkoppon maradni, kénytelen volt újra elszegődni egy másik hajóra, hogy a frissen felmarkolt előlegből indulás előtt még egyszer, amúgy istenigazában kitombolhassa magát. Aztán ördög és pokol! - kezdődhetett újból a kegyetlen munka a tengeren. |
|
|