|
3 / 3 oldal A trafalgari csata A franciák már induláskor elmulasztották fregattjaikat felderítésre küldeni. Ezzel ellentétben az angolok rögtön értesültek róla, hogy az ellenség elhagyta a kikötőt. Kora délelőtt már a két flotta látótávolságba került egymással. Nelson tudta, hogy mi történik, és várta a találkozást. Ezzel szemben Villenuve-ot kellemetlen meglepetésként érte, hogy máris megpillantotta a brit hajók árbocait. Nyomban megfordult, hogy hajóival visszatérjen Cadizba. A rosszul végrehajtott manőver miatt megbomlott a felsorakozási rend. A szövetségesek számbeli fölényben voltak. 18 francia és 15 spanyol sorhajó, valamint 5 fregatt, azaz 38 hajó összesen 3000 ágyúval és 30 000 főnyi személyzettel Nelson 27 sorhajója és 4 fregattja ellen, amelyeken 2500 ágyú és 20 000 főnyi személyzet volt. A britek az október 9-i memorandumba foglaltaknak megfelelően oldalról közeledtek az ellenséghez, két párhuzamos oszlopban szándékozták áttörni az ellenséges hajóoszlopot, így megszakítva az addigi hagyományt, a párhuzamos vonalban folytatott, egy-egy hajó párharcán alapuló harcfelfogást. Villeneuve ilyet nem várhatott el kapitányaitól. A következőket jegyezte fel: ,,.Mi csak a harci felsorakozást tudjuk elfoglalni, ami elégséges az ellenségnek, nincs eszközöm, időm, sőt lehetőségem se, hogy valami mással próbálkozzam olyan parancsnokokkal, akikre két tengerészet hajói vannak bízva, és akik nagy részének soha semmiféle más elképzelés nem jutott az eszükbe". A parancsosztást így fejezte be: ,,Minden hajóparancsnoknak inkább a saját bátorságára és a dicsőség elnyerése iránti vágyára kell támaszkodnia, mint az admirális jelzéseire, aki lehet, hogy maga is a harccal és a füstbe borult hajójával való elfoglaltságában nincs többé abban a helyzetben, hogy küldje azokat... Minden kapitány, aki a harcon kívül marad, nem lesz a saját helyén...'' Egyéb bajai mellett Villeneuve-nak óvnia kellett a spanyolokkal való viszonyát is. A közöttük levő addigi és későbbi kapcsolat egyaránt azt mutatta, hogy a két nemzet flottáinak szövetsége ritkán marad fenn súrlódások nélkül. Nos, hadd mondjuk ki, hogy a spanyolok szívből gyűlölték a franciákat, pusztán kényszerből léptek velük szövetségre. Ugyanaz a Gravina admirális, aki már hat hónapja együtt hajózott Villeneuve-vel, hogy az oldalán Trafalgárnál harcoljon az angolok ellen, 12 évvel azelőtt Hood brit admirálissal a franciák ellen csatázott Toulonnál. Emellett a spanyolok nem voltak a franciák parancsnoksága alatt. A francia admirális kénytelen volt nagyon óvatosan felállítani a hadrendet. Ehhez a hadrendhez viszont senki sem tartotta magát. A nyílt óceánon gyenge északnyugati szél fújdogált. Az enyhe szél miatt kis sebességgel haladhatott a flotta, ezért minden manőver nagyon lassú volt. Az angol flotta két párhuzamos oszlopban lassan közeledett nyugat felől. Az északi 12 egységet Nelson altengernagy vezényelte a Victory nevű, 100 ágyúval felfegyverzett zászlóshajón. A déli, 15 hajóból álló oszlopot helyettese, Collingwood vezette a szintén 100 ágyúval felfegyverzett Royal Sovereign sorhajón. Egyikük sem tartotta magát a megbeszéltekhez: hajóikkal a biztonság érdekében nem harmadikak vagy negyedikek voltak a sorban, hanem elsők az oszlop élén attól a vágytól vezérelve, hogy minél előbb harcba lendülhessenek. Nelsont hajójának kapitánya hiába kérlelte, hogy ezt az életveszélyes helyet engedje át egy másik hajónak. A Victory orrát az ellenség és korának legnagyobb hajója felé, a Santissima trinidad felé irányította, amely négy fedélzetén 130 ágyúval volt felszerelve. Azt gondolta ugyanis, hogy az ellenség parancsnoka azon a hajón van. A brit flotta támadásba lendült, és felszállt a vezérhajón a történelmi jelzés: ,,Anglia várja, hogy mindenki hajtsa végre kötelességét.'' Villeneuve később húzta fel az árbocra a parancsnoki lobogót. Hajója tizedik volt a sorban. A Victory elfordult, és a négyfedélzetes hajó mögött a Bucentaure hajónál keresett áttörési rést. Collingwood megelőzte öt, sőt saját csoportjának a hajóit is. A Royal Sovereign egy ideig egymaga vívott elkeseredett küzdelmet az ellenséges hajókkal. A Victory, elhaladva a Bucentaure, Villeneuve zászlóshajója mellett, sortüzet adott le összes ágyújából annak az oldalába. A hatás szörnyű volt, minthogy minden lövedék célba talált. A Bucentaure oldala hatalmas reccsenéssel beomlott. Egy pillanat alatt 400 ember lelte rajta halálát. A Victory ezután ádáz harcba lendült a francia Redutable-lel, mígnem összeütközött vele, így a két hajó legénysége közelharcba kezdett. A francia hajó kapitánya, Jean Jacques Lucas kiképezte legénységét az ilyen harcformára is. Az árbockosarakban jó céllövő muskétások voltak. Az egyikük megpillantotta Nelsont aranysújtásokkal és kitüntetésekkel díszített egyenruhájában, és célba vette. 1 óra 30 perc lehetett, amikor lőtt. A lövedék, mely a vállán érte a tengernagyot, áthatolt a tüdején és gerincén. A súlyosan sebesült admirális két óra múlva, miután értesült flottája győzelméről, belehalt sebesülésébe. A Victoryt közben a Temeraire mentette meg, harcképtelenné téve Lucas hajóján 200 embert. A Victory alaposan megrongálva került ki a harcból, fedélzetén a halálosan sebesült Nelsonnal. Ezt a hajót mint múzeumhajót a mai napig őrzi a brit haditengerészet, a Royal Navy, utolsó örök horgonyhelyén, a Temzén. Közben az angolok sorra tették harcképtelenné a szövetséges hajókat. A francia Bucenaure és a Santissima - Trinidad az angol hajók fő célpontjai, segítettek egymásnak, ahogy csak tudtak, de végül is elvesztették összes árbocukat, és harcképtelenné váltak. Az admirális hajóján akkor a másodhadnagy parancsnokolt, a parancsnok és helyettese is megsebesültek. Villeneuve, hogy megmentse a flotta megmaradt részét, másik hajóra akart szállni, viszont egyetlenegy csónak sem volt használható. Végül sikerült elhagynia a már-már süllyedő hajót. A spanyol elővéd megadásával 17 óra 15 perckor véget ért az ütközet. Egyetlen angol hajó sem veszett el, 7 francia és 12 spanyol hajó adta meg magát. A többi szövetséges hajó Cadiz felé vonult vissza a súlyosan sebesült Gravina parancsnokságával. Később ugyan belehalt sérüléseibe, ám sikerült megmentenie hajóját, a Principe-de-Asturias't. Összesen 9 francia és spanyol hajó menekült így meg. Az elővéd 4 hajója - mely a harc elején Nelson manővere miatt jóllehet kimaradt a csatából, később súlyos sérüléseket szenvedett - most a nyílt óceán felé, nyugatnak fordult Dumanoir vezetésével, hogy egy kicsit összeszedje magát. Collingwood átvette az angol flotta irányítását, most már hazafelé menet, Gibraltár irányába. Az időjárás rosszra fordult. Erős délnyugati szél korbácsolta az óceánt. A vihar Trafalgar éles sziklájú partjai felé sodorta a csatában megtépázott hajókat. Egyforma bajba kerültek mind a győztesek, mind a velük haladó foglyaik is. Collingwoodnak is el kellett hagynia hajóját, és a Royal Soveraigne-t az Euryalus fregatt vontatta. A vihar nagy erővel tombolt, és ha a szél nem fordul északnyugatnak, bizonyosan minden hajó darabokra tört volna a partnak csapódva. Így is megsemmisült néhány, több száz emberrel együtt, sőt olyasmi is előfordult, hogy a győztes legénység a legyőzöttek foglya lett. Collingwood, látva, hogy nem tudja megőrizni az összes zsákmányolt hajót, beleegyezett, hogy felgyújtsák vagy elsüllyesszék a legrosszabb állapotban levőket. Gibraltárba a britek megtépázott, de hiánytalan flottával érkeztek, valamint a zsákmányul szerzett maradék ellenséges hajókkal és 7000 hadifogollyal. Dumanoire hajóiból 4 Plymouthba érkezett fogolyként, miután a nyílt tengeren november 4-én legyőzte őket egy 4 sorhajóból és 4 fregattból álló angol csoport. A franciák itt hősiesen harcoltak, és csak akkor adták meg magukat, amikor hajóik már irányíthatatlanná váltak. Így fejeződött be az az eseménysor, amely azon a napon kezdődött, amikor Villeneuve a touloni erők parancsnoka lett - egy évvel Trafalgar előtt. Ez a szerencsétlen ember nem sokkal élte túl legyőzőjét. A britek négyhavi fogság után szabadon engedték, de 1806. április 21-én, néhány nappal visszatérte után holtan találták egy hotelban Rennes városában. Öngyilkosság? Gyilkosság? Politikai bűntény? Halálának körülményeire sohasem derült fény. A hajómúzeum Végezetül ejtsünk néhány szót még egyszer a győztes admirálisról és hajójáról. A Victoryból, mint említettük, múzeum létesült, és évente több tízezer turista keresi fel. Az akkor kiváló hadihajó gerincét 1759. július 23-án fektették le őfelsége Chthami hajóépítő üzemében. Csakhogy 1758 különösen sikeres évnek bizonyult a brit hadiflotta történetében. Az angol hajók döntő győzelmek egész sorát aratták, így hamarosan kiderült, hogy nem is olyan sürgető az új első osztályú sorhajó megépítése. Ezért egy időre leállították a munkálatokat, és a hajót csak 1765. május 7-én bocsátották vízre. Ez a szokatlanul lassú építés jót tett a Victorynak: a hét esztendeig tartó építés alatt tölgyfagerince és bordázata teljesen beérett. Nagyszerű hajónak bizonyult. Közepesen hullámzó vízen teljes vitorlázattal 8 csomós sebességre volt képes. Súlya 2162 tonna volt, de az összes felszereléssel együtt csaknem 3500 tonnát nyomott. Fegyverzete is félelmetes volt. Az alsó ágyúfedélzeten 30 darab 32 fontos, a középsőn 28 darab 24 fontos, míg a felsőn 12 darab 12 fontos ágyút hordozott. Ezt az orrban 2 darab 68 fontos, a taton pedig két 12 fontos tarack egészítette ki. (Az ágyúkat akkoriban aszerint osztályozták, hogy mekkora súlyú golyó kilövésére volt képes. A 32 fontos tehát azt jelenti, hogy a fegyver 14,5 kg-os lövedéket tüzelt.) Ezzel egy tengeri mérföld - 1852 méter - távolságból két láb vastag tölgyfagerendát lehetett átütni! De nemcsak a Victory fegyverzete és mérete volt lenyűgöző, hanem az ára is. 63 176 fontot fizetett érte a Royal Navy. (Akkortájt 10 font évi jövedelem csinos kis vagyonnak számított!) Ezen a hatalmas hajón 850 fő szolgált. Minden ágyúhoz 12 tüzér tartozott és egy gyerek, a ,,boy'' vagy ,,monkey''. A brit haditengerészetnél 7-14 fiút alkalmaztak arra, hogy a fenékből az ágyúkhoz hordják a gyapjú- vagy vászonzsákokba csomagolt lőport, méghozzá futólépésben! A gyorsaság mindennél fontosabb egy hadihajón. Nelson egyik vesszőparipája az volt, hogy a tüzérek akár vaksötétben is villámgyorsan töltsék újra az ágyúkat. Az állandó gyakorlatozásnak meg is lett az eredménye. A brit hadihajókon mindössze 90 másodperc telt el két oldalsortűz leadása között. A francia és spanyol hajók ,,tűzgyorsasága" 5-6 perc volt. A brit hajótüzérség hatékonyságát segítette az is, hogy az ágyúkon az akkoriban legkorszerűbbnek számító csappantyús gyújtókat használták, míg a franciák és a spanyolok az elavult kanócos elsütést. A hajó és legénysége messzemenően teljesítette az iránta támasztott elvárásokat, akárcsak legendás parancsnoka. Nelsonnak az volt a kívánsága, hogy ne tengerésztemetésben részesítsék, hanem holttestét vigyék haza Angliába. Ez a kérés azonban kemény tehertétel elé állította a hajó kapitányát, Hardyt. A flotta a legközelebbi brit támaszpontra, Gibraltárba hajózik, és ott majd valamelyest helyrehozzák a hajókat. Igen ám, de mi legyen addig Nelson holttestével? A hajó orvosának mentő ötlete támadt... A Victoryn ember nagyságú hordókban tárolták a brandyt és a bort. Beatty doktor azt javasolta a kapitánynak, hogy az admirális holttestét helyezzék hordóba, majd töltsék azt fel brandyvel, és szorosan zárják le. Amikor a hajó 3 hónap múlva befutott Portsmouth kikötőjébe, Nelson holttestét teljes épségben találták. A londoni Szent Pál-székesegyházban helyezték örök nyugalomra. Trafalgar nevét a brit főváros egyik legszebb tere viseli, amelynek közepén hatalmas oszlop tetején ott áll Nelson szobra. Azé a tengerészé, aki megmentette Angliát az idegen megszállástól. Az angol flottának nemcsak a győzelme volt mérhetetlen, hanem e győzelem következményei is. Trafalgar után hosszú időre megszűnt a francia és spanyol flotta jelenléte az óceánokon. Nagy-Britannia inváziójának veszélye elhárult egészen a második világháborúig. Anglia a világ legerősebb tengeri hatalmává vált, elsőbbségét megtartva minden tengeren több mint száz elkövetkező évig. forrás: http://www.hetnap.co.yu/7.11/CIKK09.html
|
|
|
(0 szavazat)
