|
1 / 3 oldal Az alábbi történet egy olyan emberről és parancsnokról szól, aki képes volt magát nem kímélve szolgálataival a hazáját megmenteni, és mint a történelem egyik legkiválóbb hadvezére élete végéig legyőzhetetlen maradt bármely ellenféllel szemben.
Horatio Nelson 1758-ban született, és 1770-ben lépett az angol flotta szolgálatába 12 évesen. Rendkívüli tehetségének köszönhetően gyorsan haladt a rendfokozati létrán. A francia polgári forradalom győzelme után Anglia első számú ellensége a köztársasági Franciaország lett, amely veszélyeztethette világérdekeltségeit. Az összetűzésre nem sokáig kellett várni, de az 1797. év meghozta az első harcokat Nelson számára is, méghozzá Genovánál, ahol a brit földközi-tengeri flotta hajócsoportja legyőzte Napóleon 13 sorhajóból álló egységét, és ott már rögtön kitűnt a jövendőbeli admirális egy brit hajó parancsnokaként. Nem sokat váratott magára a következő összetűzés sem, Spanyolország ugyanis megszakította az angolokkal kötött szövetségét, és Franciaország mellé csatlakozott. A franciák ekkor már terveztek egy Írországban való katonai partraszállást. Ennek a tervnek a végrehajtásához egyesíteni szándékozták a francia és spanyol flottát. A földközi-tengeri erőket is Brest kikötőjében akarták csoportosítani. A Sao Vincent-i csata 1797. február 14-én az angol hajócsoport megpillantotta a spanyol flottát, amely áthaladt a Gibraltári-szoroson az Atlanti-óceánra. Az angoloknak mindössze 15 sorhajójuk volt Jervis admirális parancsnokságával, míg a spanyolok számbelileg sokkal nagyobb fölényben voltak 27 sorhajóval. Köztük volt az admirális hajója is, a Santissima Trinidad, a kor legnagyobb hajója négy sor fedélzeti ágyúval, összesen 130-cal. A parancsnok Cordoba flottaadmirális volt. Róla már előtte bebizonyosodott, hogy képtelen nagy flottaegységeket irányítani.  A Santissima Trinidad A Sao Vincent-foknál a gyöngébb angol csoport támadásba lendült. Mivel a spanyol flotta elég szétzilált hadrendben haladt (6 hajó jóval megelőzte a többit), Jervis admirális a következő szavakkal parancsot adott a spanyolok oldalba támadására: ,,Angliának ezekben a percekben igazán győzelemre van szüksége.'' A zászlójelre minden angol hajó egyszerre támadt az ellenségre. Éppen a sor elején haladó Culloden hajó parancsnoka, Tranbridge kapitány teljesítette a parancsot, amikor a spanyolok észrevették a manővert, és szintén fordulóba kezdtek. A hátulról harmadik angol hajó, a Captain Nelson parancsnokságával (aki egyben az angol utóvéd parancsnoka is volt) egyedül kivált a sorból, és megrohamozta a felzárkózni szándékozó spanyol hajókat.  A Sao Vincent-i csata Látva az esetet, az admirális törzstisztjeinek főnöke csendesen ezt mormolta: ,,Ha ennek az embernek az engedetlensége mindig ilyen lesz, előre megbocsátom neki." A parancsszegés példáját azonban még be fogja mutatni Nelson. Mivel a Captain kivált a sorból, egy ideig egymaga harcolt fél tucat spanyol hajó ellen, amíg Traubridge és Collingwood kapitány ki nem mentették szorongatott helyzetéből. (Collingwood később Nelson jó barátja és helyettese lett a sorsdöntő csatákban.) Nelson hajója jócskán megszenvedett az ellenség golyózáporától, de még így is foglyul ejtett két ellenséges hajót. A csatát az angolok nyerték meg, és megnőtt a nemzet lelkesedése. Ekkor írta Nelson: ,,A spanyolok nagyon szép hajókat építenek, de embereket hozzájuk nem tudnak olyan könnyen építeni. A flottájuk rossz legénységből és még rosszabb tisztikarból áll.'' Majd ezután: ,,Úgy hírlik, Spanyolország a Francia Köztársaságot ellátja 14 csatahajóval, amelyek készek kihajózni. Föltételezem, hogy ezek a hajók legénység nélkül vannak, mert ha a Köztársaság azzal együtt venné át őket, az volna a legbiztosabb módja annak, hogy mindet elveszítse.'' (Különben a franciák sem álltak jobban: a tapasztalt tengerésztiszteket kivégezték a forradalomban, így hadnagyokból lett admirálisok parancsnokoltak, a legénység nagy része pedig börtönökből tömegével kiengedett bűnöző volt.) Az abukíri csata Napóleon olaszországi győzelmeivel kiűzte az angol királyi flottát a Földközi-tengerről, és kezdte összevonni újabb hódításokra hajóhadát Toulon kikötőjében. Jervis admirális elhatározta, hogy egy tucat hadihajót a Földközi-tengerre küld, és ennek a csoportnak a parancsnokságával azt a fiatal ellentengernagyot bízta meg, aki vak volt a jobb szemére az 1795. évi basztijai támadás óta, majd ezek után 1797 júliusában a Santa Cruz-i csatában a Kanári-szigeteken elvesztette az egész jobb karját is. Vak és nyomorék... gondolnánk. Nelson minden esetre nem volt az erkölcsi szempontból. Ezt bizonyítja a nílusi csata, ahogyan azt az angolok nevezik, vagy az abukíri, ahogy a franciák, amely visszaadta Angliának a világtengereken való uralmát, egészen a második világháború végéig. Napóleon pedig Toulonban, mivel ideiglenesen elállt a brit szigetek elfoglalásának tervétől, 36 000 katonából összevont egy expedíciós hadtestet Egyiptom elfoglalására. Nelson 1799. május 17-én Toulon elé érkezett, majd Szardínia szigetén meghúzódott egy vihar elől. A francia hajók 1799. május 19-én indultak el Toulonból, egyes források szerint több mint 350 szállítóhajóval. Ezeken 36 000 katona 2000 szárazföldi ágyúval és teljes felszereléssel indult útnak. Ezt az impozáns hadműveletet mindössze 13 sorhajó és 6 fregatt kísérte. Szerencséjükre Nelson nem értesült a hadművelet megkezdéséről, és így elkerülték a teljes megsemmisítést. Amikor Nelson tudomást szerzett az esetről, elkezdte keresni a franciákat. Először végig az olasz partoknál, majd amikor megtudta, hogy Napóleon útközben elfoglalta Máltát, azt gondolta, hogy a támadás Szicília ellen indul. Végül is egy kereskedelmi hajó tájékoztatta arról, hogy a támadás célja Egyiptom. Irányt vett Alexandria felé, azonban ott nem talált senkit, tehát visszaindult Szicíliára. Útközben a franciák közvetlen közelében haladtak el, de nem vették észre egymást. A francia had 1799. július 1-jén ért Alexandriába. A partraszállás után Napóleon megparancsolta a kísérő hajóhad parancsnokának, hogy a hajókat helyezze biztonságba, az alexandriai kikötő erődjeinek oltalma alá. A parancsnok, Francois-Paul Brueys d'Aigalliers 1799-ig közönséges hadnagy volt, akit a forradalom tett tábornokká, és aki nem volt képes hajóhadat csatába vezetni, különösen nem Nelson ellen. Brueys nem hajtotta végre Napóleon parancsát, mert szerinte az alexandriai kikötő túl sekély, és hajói megfeneklenének. Ehelyett a közeli abukíri öbölbe ment, és ott vetett horgonyt. Tizenhárom sorhajó és négy fregatt állt a rendelkezésére, összesen 1200 ágyúval a fedélzeteken. Nem foganatosítottak óvintézkedéseket, nem küldtek a nyílt tengerre felderítőket, pedig megtudták, hogy az angolok keresik őket. Az admirálisok nem is tudtak megegyezni a helyzet elfoglalásában. Többségük olyan volt, mint Chayla is, aki egyike volt a legjobb tengerészeknek, és akit megedzett a 23 évi szolgálat a tengeren. Tizenhárom csata és néhány sebesülés után azt mondta a parancsnoknak, hogy egyedüli mentségük a mozgásban való harc, mert ebben az álló helyzetben elvesztek. Brueys tétovázott, majd tisztikara főnökének javaslatát fogadta el, hogy horgonyozva harcoljanak. Ezt a hajók rossz állapotával indokolták és a legénység képzetlenségével. A hajók különben sem voltak harcképesek, mert a legénység fele - több mint 4000 ember - vagy a szárazföldön tartózkodott, vagy a csónakokban az ellátásról gondoskodott. Ez volt a helyzet, amikor 1799. augusztus 1-jén délután fél négy felé az angol hajók megjelentek az öböl előtt. 10 sorhajó összesen 900 ágyúval, számbelileg gyengébb a franciáknál. Francia részről arra számítottak, hogy csak a következő napon kerül sor a harcra, viszont Nelson látta, hogy az ellenség meg van lepve, viszont másnapra már nem lesz, ezért a közelgő esteledés ellenére jelt adott a támadásra. Az admirális és hajóinak parancsnokai kiválóan megértették egymást. A csoport öt hajója Abukír-sziget és a francia flotta éle közé irányult. Nelson a többi hajóval a francia hajók vonalát az élüknél és középső részüknél a nyílt tenger felől támadta. Így a franciák kétoldali csapás alá kerültek. Hátul horgonyzó hajóik mindezt betetőzve bele sem tudtak avatkozni történtekbe. A francia hajók két oldalról súlyos csapásokat kaptak. Csak roncsok maradtak belőlük. Este nyolc órára már a harc heve lanyhult, de ekkor még három előzőleg lemaradt brit hajó érkezett, és a francia vonal közepén nekilátott befejezni azt, ami még megmaradt. Franciaország legnagyobb hadihajója, a 120 ágyúval felszerelt Orient is tűz alá került. A csapások mind súlyosabbakká váltak. Brueys parancsnok már kétszer megsebesült. Egy ágyúgolyóval úgyszólván kettészakítva visszautasította, hogy a sebesültek óvóhelyére vigyék, e szavakkal: ,,Egy francia admirálisnak parancsok adása közben kell meghalnia.'' Este tíz óra körül az Orient saját puskaporkészletének robbanásától egész legénységével és az admirálissal együtt elsüllyedt.  Az Orient felrobbanása A harc az éjszakában is folyt. A körös-körül égő hajók misztikus fénnyel árasztották el a környéket. A francia Spartiatate párharcot vívott Nelson hajójával, a Vanguarddal. Az előbbi hajónak nagyon tehetséges parancsnoka volt Emérian kapitány személyében. Lövéseik célba találtak. Egy gránátszilánk Nelsont is fejbe találta, kiszakítva egy darab húst a vak szeme fölül. A legénység azt hitte, többé nem áll fel, de miután sebét bekötözték, az admirális ismét ott volt a parancsnoki helyen. Nemsokára a francia hajó majd 70 találattal a testében elsüllyedt. Emérian kapitány fogságba esett. Amikor Nelsonnak át akarták adni a fogoly kardját, ő visszautasította: ,,Adják neki vissza - parancsolta a tisztnek, aki a kardot hozta. - Megmutatta, hogy igazán jól bánik vele.'' Az abukíri csata Napóleon flottájának teljes szétverésével végződött. A veszteségek nagyon súlyosak voltak. Tizenegy sorhajót vesztett és két fregattot. A franciáknak 1700 halottjuk, 1500 sebesültjük lett, 3000-en hadifogságba estek. Az angolok vesztesége 188 halott és 677 sebesült. Az angol flotta növekedett is: 9 sorhajót és 2 fregattot zsákmányoltak, de mivel a hajók egy része csak úszó roncs volt, mindössze 5 sorhajót vontattak el, és megjavításuk után beiktatták őket flottájukba. Az abukíri-öbölből csak Villeneuve ellentengernagy vezetésével 2 sorhajónak és 2 fregattnak sikerült megszöknie. Ennek oka az, hogy az említett hajók mint utóvédek kívül maradtak a harcból. Az ellentengernagyot otthon súlyos vádak érték, hogy nem segített a legyőzött fő erőknek. Ez a vereség nagyban hozzájárult Napóleon Egyiptom elleni hadjáratának sikertelenségéhez. Maga Napóleon a szerencsével határos módon menekült egy hajón 1799. szeptember 9-én vissza Franciaországba. Közben Nelson Nápolynál segédkezett az ottani királynak a franciák ellen, de a győzelme utáni megtorlások miatt az angol kormány nápolyi követével, Hammilton lorddal és Nelson kedvesével, lady Hammiltonnal együtt visszahívta Angliába.
|
|
|
(0 szavazat)
