Jelentős és nagyrészt láthatatlan tengeri forradalom megy végbe, melynek során a tengeralattjáró a tengeri hadviselés legfontosabb elemévé válik. Évről évre nő a tengeralattjárók és azon haditengerészetek száma, amelyek tengeralattjárókkal is rendelkeznek. A műszaki fejlődés mind több nemzet számára teszi lehetővé e bonyolult hadi szerkezetek gyártását. 1987-ig csak öt ország ( Egyesült Királyság, Franciaország, Egyesült Államok, Szovjetunió, és a Kínai Népköztársaság) haditengerészete üzemeltetett atommeghajtású tengeralattjárókat,1988-ban azonban már India is csatlakozott hozzájuk. Rajtuk kívül Kanad, Brazilia és Argentina tervezi még, hogy a közeljövőben atommeghajtású tengeralattjárót allít rendszerbe. Ráadásul olyan műszaki áttörés jelei is mutatkoznak, amely nem atommeghajtású tengeralattjárók számára is lehetővé teszi, hogy leküzdjék e típusok legnagyobb hátrányát, és huzamossabb ideig üzemeltethessék őket a víz alatt.
A két Háború között A háborús tapasztalatok határozták meg a tengeralattjárók fejlesztésének további útját. A tervezőknek nehéz problémákat kellett megoldaniuk. Az új elhárító fegyverek, a vízibomba, a bemérő- és lehallgatókészülékek stb. miatt alapvető kérdéssé vált a hosszabb víz alatti tartózkodás és a nagyobb merülési mélység elérésének megoldása. Az elhárító fegyverek fejlődése megakadályozta a tengeralattjárók hatékony felhasználását és szükségessé vált a sebesség fokozása a víz felszínén és a merülésben egyaránt, valamint új támadó fegyverek kifejlesztése. A sűrített levegős (G típusú) torpedó alkalmazása már 1917-ben veszélyessé vált az áruló buborékcsík miatt. 1917-ben kifejlesztették ugyan az elektromos torpedót (E típusú) és a hajókaravánok elleni nagyhatótávolságú torpedókat, de a technikai nehézségeket nem tudták megoldani még 1939-ig sem. A hajók vízkiszorításának, sebességének, merülési mélységének és hatótávolságának fokozása ettől kezdve folyamatos feladattá vált és napjainkban is az. A tengeralattjárók építésében nagyon jelentős volt a hegesztési tachnológiára való áttérés hatása. Míg korábban csak korlátozottan használtak hegesztett szerkezeteket, az elektromos hegesztés bevezetése után ugrásszerűen nőtt a hajótest szilárdsága és kedvezőbbé vált az alakja. Eltűntek a régi hajókra jellemző szögletes formák és lépcsőzetes tornyok. A tengeralattjárók alkalmazásában az 1920-1930 közötti években visszatért a konzervatív szemlélet és a tengeralattjárók csak sokoldalú kisegítő szerepkör betöltésére tartották alkalmasnak, aminek következtében sok altípust alakítottak ki anélkül, hogy bármelyik is átütő sikert ért volna el. A fejlesztések során kialakították repülőgép-hordozó, a desszantszállító, a partvédelmi, anyílt tengeri, a víz alatti cirkáló és a szállító típusú tengeralattjárókat. A második világháború kezdetén alkalmazott tengeralattjárókat az 1930-as évek elején tervezték és a háború előtti években építették meg őket. Az ívhegesztéses gyártás növelte a szilárdságot és javította a hajótest surlódási viszonyait. Lehetővé vált a hengeres nyomásálló testtől való eltérés, ami elősegítette a teljesítmény növelést. Hadviselő államok tengeralattjárói 1939. ix. 1-én Németország: 57 db Olaszország: 98 db Japán: 64 db Nagy-Britannia: 62 db Franciaország: 79 db Szovjetunió: 201 db - Egyesült Államok: 96 db
A tengeralattjárók harci tevékenysége 1939 őszén kezdődött és látványos sikerek elérése után 1940-ben tovább fokozódott. A tengerészeti parncsnokságok nagyobb feladatokat róttak a tengeralattjárókra és ezek a feladatok már újabb típusokat követeltek. Mindezeken túl a tengeralattjárók fejlesztéséhez hozzájárult az is, hogy az elektromos torpedók problémái miatt több német tengeralattjáró elsüllyedt. Az "anti-asdic" korongok nem tudták hatástalanítani a felszíni beméréseket, így a repülőgépek hatásosan támadták a víz alatt lévő tengeralattjárókat. A megoldást csak a merülési mélység, a felszíni és felstín alatti sebesség fokozása, a hatótávolság növelése és a fegyverzet erősítése jelentette. Megjelent az ellipszis keresztmetszetű hajótest, majd az osztott és 2ellipszoid szekrényes test. 1944 tavaszára a Schnorchel levegőcső megoldotta ugyan a víz alatti hajózást a főmotorok segítségével, de csak 5-6 méteres mélységben. A fizika területén tett felfedezések a radar és a sonar felderítőeszközök, illetve a rakétafegyverek és reaktív vízibombák kifejlesztéséhez vezettek. 1943 májusára a tengeralattjáró-elhárítás fölénybe került és a támadó német kötelékek a "falkataktika" alkalmzása ellenére igen nagy veszteségeket szenvedtek. A nagy veszteségek miatt a német tengeralattjárókat 1943 őszén visszavonták az óceánokról és megkezdték a modernizálásukat. A többi hadviselő flottáná hasonló volt a helyzet. A Japán flotta tengeralattjáróinak technikai felszereltsége gyengébb volt, mint a németeké, így eredményeik is egyre csökkentek, veszteségeik pedig nőttek. Olaszország 1943 augusztusában kivált a háborúból, melyben tengeralattjárói csak szerény eredményeket értek el. Kivétel képezett a Borghese herceg vezette embertorpedós búvárosztag, amely elektromotoros kis torpedóival a tengeralattjárók hangárjából indulva hajtott végre támadásokat a nagy hajók ellen. 1943 végén a szövetséges légierő állandó fölénye miatt a német tengeralattjárókra erősített hajófedélzeti légvédelmi fegyverzetet, a toronyra pedig géppuskákat szereltek. Nagyobb fedélzeti lövegeket építettek be a távolharc követelményei miatt, 88 mm-ről 105-120 mm-re növelték a lövegek űrméretét. A hajók fő támadó fegyvere a növelt teljesítményű elektromos torpedók, valamint a turbinás meghajtású torpedók lettek. Gyors ütemben kezdték meg az új típusú modern "elektrobootok" gyártását, amelyek első példányai a kiemelt flottaprogram teljesítésekor készültek el 1944 nyarán. Az U-XXI és XXIII. osztály hajói első ízben értek el a víz alatt nagyobb sebességet, mint a víz felszínén és képesek voltak hosszú ideig a víz alatt tartózkodni. 1942 őszén gyártották az első olyan motort, amellyel megkísérelték, hogy víz alatti hajózáskor függetlenítsék a működését a külső levegőtől. Ezzel próbálták megszüntetni a tengeralattjáró számára legnagyobb veszélyforrást, hogy repülőgépről még merült helyzetben is fel lehetett fedezni, mert motorjának működéséhez levegőre volt szüksége. A walter-turbinás megoldás jónak bizonyult, de a technikai nehézségak és a háborús körülmények miatt nem lehetett sorozatban gyártani. A dízel motorokkal elérték a kor technikai színvonala által nyújtott lehetőségek határát, a teljesítmény fokozása nem lett volna gazdaságos. A hadműveletek alatt elsüllyedt vagy egyéb okok miatt elpusztult tengeralattjárók 1939-1945 - német: 817
- olasz: 130
- japán: 149
- lengyel: 1
- norvég: 9
- jugoszláv: 3
- amerikai: 54
- angol: 78
- szovjet: 120
- francia: 61
- holland: 21
- görög: 4
- dán: 9
A tengeralattjárók használata közben szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy a jobb technológiával, a csak ívhegesztéssel készített ellipszoid testű tengeralattjárók a megadott névlegesnél jóval nagyobb víznyomást is kibírtak. Például a hadműveletek alatt többször előfordult, hogy 130-150 méterig engedélyezett merülőképességű tengeralattjáró a körülmények vagy hiba folytán 240-260 méter mélyre lemerült anélkül, hogy ennek tragikus következményei lettek volna.
|
|
|
Cikkek 
(0 szavazat)
