A háborús tapasztalatokat és a veszteségek okait értékelve parancsoló szükségként merült fel a levegőigény nélküli, hosszú víz alatti hajózást lehetővé tevő hajtómű kivitelezése. A megoldást az atomreaktor jelentette.
A háború vége felé néhány tengeralattjáróban alkalmazott körfolyamatos dízelmotor és a Walter-turbina, valamint a peroxiddal működő kísérleti motorok is ezt a törekvést szolgálták, de nem jártak megfelelő eredménnyel. Német Type XXI tengeralattjáróban 1945-ben megjelent a korszerű, nagy teljesítményű elektromotor és a légzőperiszkóp. A tengeralattjáró ezáltal igazi hadihajóvá vált. A hosszú és szűk hajótest azonban nem tette lehetővé a megnövekedett teljesítmény kihasználását és a tengeralattjáró esetenként irányíthatatlanná vált. A megoldást az atomreaktor nyújtotta, de erre a technikai feltételek megteremtése miatt 1955-ig kellett várni. Az 1950-es években még egy forradalmi újitás jelent meg: a cseppalakú hajótest. Ez utóbbit a dízel-elektromos meghajtású amerikai Albacore-nál próbálták ki. A léghajózásból átvett csepp alakú hajótest végén volt a hajócsavar, és kereszt alakban ott helyezték el a kormányfelületeket is. A tengeralattjáró víz alatt hosszabb ideig 26 csomó sebességgel haladhatott. Később már két ellentétesen forgó hajócsavarral és ezüst-cink akkumulátorokkal szerelték fel, ami lehetővé tette a lenyűgöző 33 csomós sebesség elérését. Nem meglepő, hogy ezt követően a nyugaton épült hajótestek kialakításánál az Albacore alakja volt a minta. Az 1945-54 közötti időszakot az jellemezte , hogy csökkent a szolgálatban lévő tengeralattjárók száma , a méretük viszont növekedett. A tervezők a technika vívmányaiból minden alkalmazható új eszközt beépítettek, de a dízel-elektromotoros egységek jellemzőit csak inimálisan tudták javítani. A tengeralattjárók nagyon változatossá váltak. Megjelent a különleges típusok egész sora, miután átépítették a háborúból megmaradt egységeket. Helikoptert, mini tengeralattjárót, partra szálló csónakot, rakétákat, robotrepülőgépeket helyeztek a hajók fedélzeti hangárjába. Alkalmaztak vízvédett lövegeket, majd teljesen elvetették a csöves fegyverzet beépítését. A tengeralattjárók vízkiszorítása az 1945-ös 1200 tonnás átlagról 1630, majd 1990, illetve 2300 tonnásra nőtt. Abban az időszakban, amikor a megbízható atomreaktorokat és a kapcsolódó hajógéprendszereket kezdték kifejleszteni, vissza fogták a hagyományos tengeralattjárók építését, mert felhasználási korlátaik már nem tették lehetővé a biztos siker elérését az esetleges bevetések során. A nagyhatalmak hajóállománya csökkent, kivéve a szovjetúniót, ahol az 1948 és 1953 közötti időszakban a háborús tapasztalatok és eredmények alapján még a korszerűsített dízel-elektromos tengeralattjáró típusokból többet építettek.
|
|
|
Cikkek 
(0 szavazat)
