|
There are no translations available
Részletes beszámoló az 1915ben kezdődött, sok áldozatot követelt tengeralattjáró háborúról.
Nem kell bővebben indokolnunk azt, hogy a sűrűn lakott angol szigetország zavartalan élelmezése, hadi iparának nyersanyaggal való ellátása, a Franciaországban álló hatalmas angol sereg mindennemü anyagi szükségletének utánszállítása attól függött, vajjon kereskedelmi tengerészete képes-e ebből az okból szükségessé vált óriási arányu tengeri forgalmat jól lebonyolítani. Ha sikerül német részről ezt a forgalmat ellenséges vagy az ántántnak szolgáló semleges kereskedelmi hajók elsülyesztésével megakadályozni, vagy legalább is jelentékeny mértékben csökkenteni, akkor Anglia kiéhezik, a kellő hadianyag nélkül maradt hadereje összeroppan és kénytelen Franciaországot elhagyni. Ebben az esetben a magára maradt francia haderő sem tarthatja magát.
Ez volt a tengeralattjárók "kalóz"-háborújának célja. Döntő eredményt hozhatott. De sok hátránnyaI is járhatott, mert a németeknek új ellenségeket szerezhetett. Ennek magyarázata a következő: a tengeralattjáró csak akkor dolgozhatott gyorsan és kielégítő eredménnyel, ha az útjába akadt gyanus hajókat rögtön elsülyesztette; a hajó átvizsgálására ídeje nem volt, mert közben önmaga is veszedelembe kerülhetett, minthogy a tengeralattjáró kénytelen volt a rendszeres hajóközlekedés jól őrzött utain működni, s így ellenséges hadihajók váratlan felbukkanására kellett számítani, eltekintve attól, hogy a kereskedelmi hajó rejtett ágyujával szemben is védtelen volt; ezenfelül tudnunk kell, hogy az ellenséges hajók semleges lobogót használtak, a valóban semleges hajók pedig - még a személyszállító gőzösök is - vittek hadianyagot az ántánt számára magukkal. Minthogy pedig a világháborúban minden cikk hadianyagnak számított, a tengeralattjáró kénytelen volt, ha célt akart érni, minden útjába eső hajót, lett légyen az semleges vagy ellenséges, személyszállító vagy teherszállító, rövid figyelmeztetés után elsülyeszteni. A figyelmeztetés a mentőcsónakok lebocsátására és a személyzet menekülésére szólt, mert maga a tengeralattjáró a mentéssel nem foglalkozott. Az elsülyesztésnek bizonyos hajókra való korlátozása a gyakorlatban végrehajthatatlannak bizonyult, mert minden hajó hosszadalmas átvizsgálását követelte volna meg. Ezért korlátozás nélkül kellett pusztítani. Ez viszont a semleges államokkal, különösen pedig az északamerikai Egyesült Államokkal súlyos surlódásokat idézett elő, annál is inkább, mert az Egyesült Államok kezdettől fogva szállítottak hadianyagot az ántántnak, amerikai állampolgárok pedig használták a semleges hajókat még akkor is, ha azok az ántántnak szánt dugárut vittek magukkal.
Különben a tengeralattjáró kalózháború - 23 hajóval - már 1915 február elején megkezdődött, de csak 4 hónapig tartott, mert az Egyesült Államok, minthogy a sok elsülyesztett hajó némelyikén amerikai állampolgárok is pusztultak el, oly erélyesen léptek fel, hogy a német külpolitika kénytelen volt a kalózkodást bizonyos esetekre korlátozni, ami egyet jelentett a kalózháboru megszüntetésével. 1916 január végén Falkenhayn követelésére a kalózháború - 68 hajóval - a korlátozások kitágítása mellett újból megindult, de két hónapi időtartam s 400.000 tonnányi hajótér elsülyesztése után, az Egyesült Államok fenyegetőzéseire megint abbamaradt.
Mikor augusztus végén Hindenburg került a német hadak élére, javasolta, hogy a tengeralattjárók azonnal kezdjék meg félbeszakított működésüket. De kénytelen volt ettől elállni, mert a német külpolitika attól tartott, hogy ebben az esetben Dánia és Hollandia az ántánthoz csatlakoznak. Már pedig 1916 őszén a német haderőnek nem volt annyi tartaléka, hogy új ellenfelek támadásával is szembeszálljon. Mikor azonban 1916 decemberében a központi hatalmak békeajánlatát az ántánt ridegen visszautasította, Hindenburg újból követelte a korlátlan tengeralattjáró háborút, mint a háború belátható időn belül való megnyerésére alkalmas hadviselési módszert, még akkor is, ha ezzel az Egyesült Államok, Dánia és Hollandia a németellenes táborba szoríttatnak. Így aztán 1917 február 1.-én, 130 tengeralattjáróval megindult a korlátozás nélküli kalózháború.
A németek jól tudták, hogy Amerika ezt nem fogja közömbösen venni. Ennek dacára az esetleges amerikai hadüzenet egyelőre nem látszott veszélyesnek. Számításaik szerint Amerika a háború első félévében 5-6 hadosztályt tudott volna a francia hadszintérre hozni, ami kibírható lett volna. Az amerikai hadiipar mint új tényező azért nem számított, mert hiszen ez az ipar amúgy is az ántántnak dolgozott. Sőt Amerika beavatkozása feloldotta a németeket attól a kimélettől, amelyet az amerikai kereskedelmi hajózással szemben mégis csak tanusítaniok kellett. Minthogy pedig a tengeralattjáró háborúnak német számítás szerint egy éven belül döntő hatásunak kellett lennie, Amerika csak akkor válhatott veszedelmessé, ha a kalózháború csődöt mond. Tudjuk, hogy az utóbbi eset bekövetkezett. De még a tengeralattjáró háború csődje előtt, 1917 április 6.-án, megtörtént az amerikai hadüzenet.
Egyébként 130 tengeralattjáró elegendő lett volna ahhoz, hogy a világháborút a tengeri kereskedelmi forgalom teljes megbénításával befejezze, ha - készületlen ellenfélre talál. Az angol azonban már két év óta fokozatosan hozzászokott ehhez a veszedelmes fegyverhez. A kalózháború kétszeri félbeszakítása megadta a módot az óvórendszabályok teljes kiépítésére: Anglia felfegyverezte a kereskedelmi hajókat 3.000 ágyuval, csapdahajókat szerelt fel, vízalatti dróthálókat huzott ki a legfontosabb hajóutak mentén, vizibombákat szerkesztett, óriási aknazárakat létesített stb. De az ántánt-hajózás az első félév alatt még így is megdöbbentő veszteségeket szenvedett. Volt olyan hónap, hogy a tengeren úszó hajók közül minden negyedik a tenger fenekére került. 1917-ben a németek 9 millió tonna hajótért sülyesztettek el, ami Anglia anyag-ellátását nagyon megnehezítette. 1917 tavaszán az angolok már a háború elvesztésével számoltak. Vezető admirálisuk nézete az volt, hogy amennyiben a kielégítő védelem fegyverét hamarosan meg nem találják, úgy a világháború 1917 novemberében német győzelemmel ér véget.
Kétségtelen, hogy ha a németek 1915-16-ban nem kísérleteznek, hanem 1917-ben egyszerre 100 tengeralattjáróval kezdik meg a kalózháborút, akkor az ántántot térdre kényszerítik. Így azonban a döntő hatás elmaradt. Az ántántveszteség első félév havi 900.000 tonnányi átlagáról a második félévben 700.000-re, azután pedig állandóan csökkent. Egy év leforgása alatt, 1918 februárjában a világ építkezése hajótérben elérte és azután pedig rohamosan felülmulta a németek okozta pusztulást, annak dacára, hogy a németek a világháborúban több hajótért pusztítottak el, mint amennyit az Egyesült Államok egész kereskedelmi tengerészete ma kitesz.
Az angol a válságot megúszta, bár helyzete 1917 nyarán igazán kétségbeejtő volt. Mikor a németek 1918 tavaszán utolsó nagy támadásukat a nyugati hadszintéren megkezdték, a tengeralattjáróháború mint háborúdöntő eszköz német részen már visszavonhatatlanul megbukott. Még mindig nagy kellemetlenséget okozott az ántántnak, de azt már nem kényszeríthette térdre.
|
|
|
(0 vote)
