Hajomakett.hu - Vitorlás, hajó, makett

Ezek 4-5000 tonnás háromárbocos, teljes vitorlázatú, mintegy 1 méter vastag oldalfalú, 2-3 ütegfedélezetes hajók voltak. Az ütegfedélzeteken 80-120 ágyút is hordoztak. Az ágyúik űrmérete 21 cm körül alakult. A nehezebb ágyúkat mindig az alsóbb ütegfedélzetekre telepítették a súly jobb elosztása végett. Az ütegfedélzeteken az ágyúnyílásokat fapalettákkal lezárva tartották, és csak ütközetnél nyitották ki őket. Az ágyúk lövedékei általában tömör vasgolyók voltak, bár alkalmaztak kartácsot az árbócok, vitorlák és az emberek ellen. A sorhajó nevet a tengeren alkalmazott taktikai sémákból kapták. Mivel e hajók ágyúinak több mint 90%-a a két oldalra nézett - csak a hajók tatján volt még néhány ágyú, elöl legtöbbször egy-két löveg - ezért a tűzhatásuk is oldalra összpontosult. A taktika szerint az egymás mellett oszlopban, azon belül pedig sorban haladva kellett az ellenséges hajók hasonló alakzatai ellen küzdeni. Az egymás melletti párhuzamos elhaladáskor ún. oldalsortűz megnyitásával minél több célzott lövést kellett leadni az ellenséges hajóra. Ilyen harcászati szabályok voltak érvényben, amikor 1822-ben Paixhans francia tüzértiszt olyan következtetésre jutott, hogy kisméretű, gőzüzemű, robbanógránátot használó páncélozott gyors hajók leküzdhetik a sorhajókat. Az új hajó elgondolásait még nem, de a robbanólövedékkel tüzelő ágyúkat a francia flotta 1824-ben rendszeresítette. Rövidesen más flották is átvették. Az amerikai R.Fulton 15kW-os J.Watt rendszerű gőzgéppel hajtott hajót készítettet 1807-ben, ami jól működött. Az óceánokat és kikötőket lassan ellepték a füstöt okádó kéményes kereskedelmi hajók, melyek szélcsendben is képesek voltak haladni. Ezt az előnyös tulajdonságot a Royal Navy sem hagyhatta ki, így 1822-ben már hat lapátkerekes vontatóhajója volt. A lapátkerék azonban sérülékenynek bizonyult. Fulton 1814-ben az első lapátkerekes hadihajót a DEMOLOGOS-t vizi ütegként New York védelmére készítette angol támadás ellen. A lapátkereket kettős hajótest közé rejtette. Nem vált be. A lapátkerék viharban törékenynek bizonyult. A megoldás a hajócsavar megjelenése volt. A gőzgépet és hajócsavart pótlólagosan szinte minden magára adó flotta fregattjaiba és sorhajóiba beépítette. A gépet mind másodlagos hajtóművet csak szélcsendes időben használták, mivel a szél segítségével gyorsabbak is voltak, valamint a szénfogyasztás miatt a hatótávolság csökkent. A vas mint szerkezeti anyag csak lassan hódított teret a hajóépítésben. Először vegyes építésű hajók készültek: fa építésű hajók vaslemez borítással. A balkánért vívott háborúkban a Nahimov tengernagy vezette orosz flotta 1853-ban Sinopé-nél döntő győzelmet aratott a török flotta felett. Az orosz hajók vitorlások voltak, de robbanógolyókkal tüzeltek, a törökök soraiban viszont két gőzhajó is volt, de a török lövegek csak tömör vasgolyókat lőttek ki. Gyözött a robbanólövedék, a gránát. Az angolok és franciák félretéve ellenségeskedéseiket egyidőre a balkáni orosz hegemóniától félve megtámadták orosz flottát. A krími háborúban Szevasztopolnál a hajók és a parti ütegek a lövedékek és lőpor félelmetes mennyiségét pazarolták el eredmény nélkül, mivel a sekély víz miatt a másfél km-re a partot megközelítő sorhajók és parti ütegek kívül estek egymás lőtávolságán.Felismerték, hogy az erődök lövetéséhez sekélyebb merülésű, de vértezett hajókat kell építeni. 1854-ben III. Napóleon, aki szívesen áldozott a flottára a francia Arzenal-nak parancsot adott 5 páncélozott úszó üteg megépítésére. Ezek 1800 tonnás fából készült vaslemezzel borított tutajszerű hajók voltak. Merülésük a sorhajók 6-8 méteréhez képest csak 3 méter volt. Mivel önálló mozgásra gyakorlatilag képtelenek voltak (4 csomó) ezért odavontatták őket Szevasztopol alá. Három és fél órás tűzpárbaj zajlott le, melyben midegyik hajó 1000 lövést adott le és és saját találatot az orosz 24 fontos parti ütegektől körülbelül 100-at szenvedtek el. A páncélt átlőni az oroszok nem tudták, csak mintegy 30mm-es bemélyedések keletkeztek. Az erődöt szétlőtték és a város megadta magát. Nahimov is hősi halált halt. A páncél akkor nyert először a lövedékekkel szemben.A franciák a krími tapasztalatok és saját ágyúfejlesztéseik hatására 1856-ban új flottaprogramot fogadtak el. A több ütegsoros sorhajók építését megszüntették és az egy ütegsoros (oldalra tüzelő) páncélozott gőzüzemű tengeri fregatt építésére adtak ki pályázatot. 18 terv közül Dupuy de Lome nyerte a pályázatot, aki később a hadiflotta fő tervezője lett. 1860. novemberében megszületett a hadihajózás történetében az első tengerjáró, géperejű páncélos hajó, a GLOIRE. A francia páncélos fregatt építésének híre eljutott Angliába is, ahol a parlament, a közvélemény és a tengerészeti lordok megrettentek, mivel a tengeri hatalom volt Anglia fő törekvése és védelme. Pályázatot írtak ki hasonló, de minden tekintetben jobb vastestű hajó építésére. A WARRIOR és a BLACK PRINCE 1861-ben sorolt be a flotta állományába. Tervezőjük Isaac Watt volt. A hajók sebességét és ágyúikat úgy méretezték, hogy felülmúlja a GLOIRE-ét. Ezzel kezdetét vette a páncél és a lövedék versenye a tengeren is.A franciák és az angolok egymásután építették az először fából épített, de páncélvédelmű, majd teljesen vasépítésű páncélhajókat. A kisebb flották eleinte náluk rendeltek meg, majd saját maguk építették páncélos fregattokat. Később kialakult a hajófajták új tagozódása. Legerősebbek voltak az ún. I. és II. osztályú páncélos hajók (a későbbi cirkálók). 1866-ra már mintegy 50 páncéloshajó volt a flottákban. Mellettük sok országban a volt sorhajók és fregattok ütegfedélzetének számát csökkentve részlegesen páncélozták azokat. A páncél vastagsága az új, vontcsövű ágyúk korában döntő jelentőségű lett.Az oldalütegsoros hajók a páncél ellenére azonban még mindig a csatasorban tudtak megfelelő és hatásos harcot vívni az ellenség hasonló típusú hajóival. A tervezők új megoldásokat kerestek. Először a központi üteges ún. kazamata hajók építése volt célravezető. Itt az ágyúkat egy a hajó közepén kialakított központi erődben vonták össze. Az első ilyen típusú hajó a brit BELLEROPHON volt. A franciák továbbléptek, az OCEAN osztályú hajóikon a kazamata fölé előre és hátranéző ágyúkat kör alakú páncélbástyával "barbett"-el védve helyezték el. Mivel az ágyúk nem voltak forgathatóak, igy kilövésük korlátozott volt, lényegében a hajóval kellett célozni, ami harcászatilag hátrányos volt.A forgó páncéltoronynak több híve és egy lelkes prófétája is volt. Az amerikai John Ericsonnak lehetősége is lett bizonyítani. Az amerikai konföderációs háborúban a flotta legnagyobb része únionista volt. Blokádot létesítettek a déli államok partjai mentén és megakadályozták az Europából - elsősorban Angliából - vásárolt utánpótlás eljuttatását a kikötőkben. A délieknek megfelelő hajójuk nem lévén a MERRIMAC nevű fregattra vasúti sínekből és lemezekből páncélt erősítettek. Az orrára víz alatti döfőkost szereltek. A MERRIMAC 5300 tonnás gőzfregatt volt, fő fegyverzetét 6db 22cm ágyú alkotta. A hajó új neve VIRGINIA lett. 1892. március 8-án megtámadta a blokádot fenntartó északi erők 24 ágyús CUMBERLAND fregattját és harcképtelenné tette. Ezt követően az 50 ágyús CONGRESS fregattot rommá lőtte. ő maga nagyon kevés sérülést szenvedett. Az északiakat megdöbbentette a hír. Ericson 100 nap alatt megépítette az északi flotta részére a mindössze 987 tonnás MONITOR nevű vasból készített páncélhajóját. A MONITOR erősebb páncélzattal alacsonyabb felépítménnyel és forgó páncéltoronyban 2 db 28cm-es ágyúval valamint páncéllal fedett parancsnoki állással készült el. 1862. március 9-én Hamptons Road-nál a két hajó találkozott. A hat és félórás tűzpárbaj időnként közvetlen közelről zajlott le. A VIRGINIA-t a MONITOR körbeúszta és forgótornyával állandóan tűz alatt tartotta. A páncélok itt is kitartottak, de a VIRGINIA szenvedett több sérülést. A tengeri csata döntetlen lett, mindkét hajó visszavonult, de stratégiailag az északiak nyertek, mivel a blokádot továbbra is fenn tudták tartani. Nyilvánvaló lett, hogy a forgótorony a szűk tüzelési sávval rendelkező kazamata illetve barbetta megoldásokkal szemben előnyben van.Az USA-ban az únio államok több mint 60 db Monitor típusú hajót építettek meg, de hamar kiderült, hogy alacsony építésük, sekély merülésük miatt csak partközelben és nyugodt vizeken használhatóak. Maga a MONITOR is viharban sűllyedt el 1862. december 30-án a Cap Hatters foknál. A folyami hadviselésben azonban beváltak és egészen a II. vh. végéig használták a monitor típusú hajókat. Az óceánokon azonban más utakat kellet keresni. Az angol Cowper Coles tengerészkapitány is erősen támogatta a forgótornyok építését a hadihajókra. Az angol admiralitás hozzájárult a MONARCH sorhajó átépítéséhez, majd a CAPTAIN forgótornyos tengeri hajó megépítéséhez. 1866-ban Europában is megtörtént az első páncélos hajók közti csata. Az osztrák-olasz háborúban a két flotta 1866. július 26-án találkozott össze Lissá szigeténél. Olasz részről több páncélozatlan fahajó mellett kettő I. és öt II. osztályú páncélos oldalütgsoros és kazamata hajó, egy 4000 tonnás toronyhajó és két monitor vett részt az ütközetben. A fegyverzetük vegyes volt, körülbelül 200 különféle űrméretű ágyúval. A osztrák flotta kettő I. és négy II. osztályú páncélos hajóból és több régi, vértezetlen fahajóból állt. Fegyverzetük jóval gyengébb, a sima csövű ágyúkon kívül 74, az olaszokénál kisebb űrméretű vontcsövű ágyú. Az akadémiákon tanult elveknek megfelelően és az erőviszonyoknak megfelelően az olaszoknak kellett volna győzniük. Nem így történt. Az olaszok PERSANO admirális parancsoksága alatt a sorhajóharcászat elvének megfelelően csatasorban haladtak. Az osztrák hajók Tegethoff ellentengernagy parancsnoksága alatt ék alakban támadtak. A páncél ismét bizonyított. Több mint 4000 lövés csak személyi serüléseket okozott. Ekkor történt a modern hadviselés első és utolsó szándékos kosoló manővere. Az olasz vezérhajó, a RE’D ITALIA átmenetileg kormányozhatatlanná vált. Az ERZHERZOG FERDINAD MAX páncélos fregatt, mely az osztrák vezérhajó volt, Tegethoff ellentengernagy és báró Sterneck sorhajókapitány parancsnoksága alatt olyan sikeresen sarkantyúzta meg oldalról, hogy az olasz hajó elsüllyedt. A többi olasz hajó elmenekült. Ezt követően egészen az I. vh. végéig minden nagyobb cirkálót és csatahajót felszereltek dőfőkossal, függetlenül attól, hogy soha be nem vetették, sőt több súlyos baleset - saját hajó kosolása - történt velük.A flották egyre több kazamata és forgótornyos páncélozott hajót építettek. A vitorlázat az 1870-es évektől a sérülékenységük, valamint a gőzgépek fejlődése miatt lassan elmaradt a hajókról. A páncélok vastagsága már a GLOIRE-nek három-négyszerese. A hajótüzérség rendszerint a hajók orrészén és tatján elhelyezett kettő-kettő forgatható toronyba helyezett óriás, 30-43 cm-es ágyúkból állt. Ezen felül kazamatás vagy kisebb tornyos elrendezésben több kisebb gépágyú, illetve 10-15 cm ágyú volt a hajók fedélzetén, természetesen korlátozott kilövési lehetőséggel. Az I.osztályú páncélos hajókat csatahajóknak is nevezték. A II. osztályú hajókat páncélos cirkálóknak. A zárt tornyok szellőztetése gondot okozott, így némely hajónál áttértek a nyitott de forgatható, ágyúkkal ellátott tornyokhoz, azonban hamar bebizonyosodott, hogy az időjárás és az ellenséges srapneltűz ha nem is teszi harcképtelenné a lövegeket, de a kezelőszemélyzetet igen. Az első jól szellőztetett főtüzérségű hajókat az angolok építették. Az NILE és a TRAFAGLAR 34,3 cm-es főtüzérségét 457mm-es páncélzatú tornyokba helyezték középen a citadellában oldalanként három 15,2 cm-es közepes tűzérséget helyeztek el 507mm-es páncélzattal. A páncél tömege 4000 tonna volt. A Home Fleet flottaegységei tovább épületek. Egymás után készültek el a COLLINGWOOD, a ROYAL SOVERIGN, a MAGNIFICENT, A LONDON, a KING EDWARD VII. osztályú csatahajók.A csatahajókat harci körülmények között 1882-ben, az Egyiptom elleni háborúban próbálhatták ki. Az alexandriai parti erődök csak simacsövű ágyúkkal voltak felszerelve, melyek hatástalanok voltak a brit flotta ellen. Az ütközet kimenetele nem volt kétséges, azonban az 1750 nehéz, 1730 közepes és 16000 könnyű lövedékből csak 5 % csapódótt be a célterületen. Ennek oka a tűzvezetés módszereinek és eszközeinek fejletlensége volt.A csatahajók mellett a II. osztályú páncélos hajókból kialakultak a páncélos cirkálók. Ezeket övvértes cirkálóknak is nevezték, mivel elsősorban a vízvonalon páncélozták őket. A másik lehetőség az övvért teljes elhagyása mellett a létfontosságú helyeken alkalmaztak páncélborítást és páncélfedélzetet. Az első ilyen védett cirkáló a Chile számára 1883-ban épített ESMERALDA volt. Egy csatahajó árából három övvértes vagy védett cirkálót is lehetett építeni, ami a kisebb nemzeteknek is fejlődési lehetőséget adott. A cirkálók sebessége 16-20 csomó, ami 3-4 csomóval meghaladta a nehéz páncélzattal ellátott csatahajókét. A cirkálóknak egy részét nyitott lőállású 8-16 cm ágyúkkal fegyverezték fel. Az erősebb cirkálókon él és hátsó forgótornyot is felszereltek 20 cm-es ágyúkkal. Vízkiszorításuk 3-6000 tonna volt. Sok cirkálót épített Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország és Japán. Az Egyesült Államok a transzkontinentális vasúttal és településeivel a keleti partot is elérte, így kereskedelmi és politikai érdekeinek megfelelően maga is elsősorban cirkáló flottát épített. Az 1900 évek kezdetig 9 csatahajót is épített.Az első modern hadihajó háború éppen az új amerikai és a spanyol flotta között zajlott le, 1898-ban. A 115 napig tartó háborúban először 1898. május 1-én Dewey sorhajókapitány négy páncélos és két kiscirkálóval csatába bocsátkozott és megsemmisítette a Manilai öbölben Cavite előtt a Montojo ellentengernagy vezette két nagyobb és három kiscirkálóból álló spanyol csendes óceáni hajóhadat. Július 3-án Sampson altengernagy a INDIANA, OREGON, IOWA és TEXAS csatahajókkal - egyenként 4 db 33cm-es és 8db 20cm ágyúval - a BROOKLYN, valamint a parancsnoki hajóként használt 6x20 cm-es ágyúval felszerelt New York páncélos cirkálókkal blokád alá vette, majd ronccsá lőtte a spanyol Cervera admirális parancsnoksága alá tartozó CRISTOBAL COLON, INFANTA MARIA TERESA, VISCAYA és AMIRANTE OQUENDO - egyenként 2x24cm és 8x14cm ágyúkkal felszerelt - négy páncélos cirkálót és több ágyúnaszádot. Kuba az USA-é lett. [newpage]A páncélos hajók fejlődésére az 1890-es évektől az 1906-ig terjedő időkben elsősorban a csatahajók fejlesztése a jellemző. Általánosságban leírható, hogy a csatahajók tüzérsége könnyű, közepes és nehéztüzérségre tagozódott. A nehéztüzérség a hajó orr- és tatrészén 2 páncélozott ikertoronyban 24-34 cm lövegekből állt. Az lövegek űrmérete nem növekedett, azonban a gyártástechnológiának, a lövegek kaliberhosszúságának növelése miatt az ágyúk tulajdonságai javultak. Elsősorban a lőtávolság és a lövegek pontossága növekedett. A csatahajók közepes tüzérsége a 14 cm lövegekről 17-19 cm-es lövegekre változott. Ezek az ágyúk a hajók két oldalán vagy páncélozott tornyokban 1-2 csővel, vagy páncélozott kazamatákban helyezkedett el. A könnyűtüzérség 37-120 mm-es gyorstüzelő ágyúkkal volt felszerelve. A könnyűtüzérség elsőrendű feladata az új fegyver, a torpedóvető naszádok elleni harc megvívása. A csatahajókon tehát a tüzérség vegyes képet mutatott. A fedélzeten a 4-5 fajta űrméret és 30-40 lövegcső sem volt ritka. A főtüzérség kivételével, mely egységesen páncéltoronyban és szabad kilövéssel azonos helyen volt a hajókon, az összes többi ágyú a hajó tervezőjétől függően helyezkedett el. A francia irányzat szerint pld. a CHARLES MARTEL osztály 3 féle űrméretű ágyúit egyedi forgótornyokba helyezték. Ez a megoldás nagyon sok forgótornyot igényelt. A főtüzérséget később a franciák is ikertornyokba helyezték. A német irányzat szerint a csatahajókat néha háromszintesen is telerakták lövegekkel. A KAISER osztály egységeinél még csak 24, majd 28 cm-es főtüzérséget alkalmaztak. Igaz ezt a Krupp lövegek kiváló tulajdonságai ellensúlyozták. A közepes tüzérség vegyes torony és kazamata rendszerben volt telepítve. Brit vélemény szerint a német hajók nehéztüzérsége és páncélzata gyenge volt. Az USA flottájánál a KEARSARGE osztály hajóit 34 cm-es és 20,3 cm-es főtüzérséggel látták el. Ezek a lövegek ikertornyokban emeletes elrendezésben egymás felett helyezkedtek el. Ennek a megoldásnak a hátránya, hogy egy esetleges telitalálat esetén egyszerre mindkét torony harcképtelenné vált. A közepes és könnyűtüzérség kazamatás elrendezése viszonylag bevált.

A csatahajóknál megfigyelhető, hogy a főtüzérség nehézágyúi előre- illetve hátratüzelés mellett oldalra is jól tudtak lőni - a közepes tüzérség mintegy felével együtt. A hajók teljes tűzerejének fele alkalmazható volt bármelyik oldalon. Ez hasonlatos volt az egykori vitorlás sorhajókhoz. Felmerült a kérdés, hogy ismét a vonal/sor/harcászat a leghatékonyabb és a hajók harcánál az oldal-tűzpárbaj lesz a jellemző. A választ a tengeri csaták adták meg. A csatahajókat újra sorhajóknak is kezdték nevezni. A csatahajók páncélja nikkelötvözet volt, majd 1895. után, Krupp szabadalma alapján krómnikkel örvözetű, különlegesen hőkezelt "K"“ vértezet fedte a csatahajókat. A csatahajók övpáncélja elérte a 300-450 mm-es vastagságot, majd a páncél minőségének javulásával a vastagság 270-305mm-re csökkent. A lőszerfelvonó aknákat is páncélozták 100-150mm-es vastagságban. A csatahajók vízkiszorítása 12-16 000 tonna. A hajók 16-18 csomó, később 20 csomó maximális sebességűek. A sebességnövekedést a gőzhajtású főgépek 20 000 lóerős (14 000 kW) fokozásával érték el. A csatahajók mellett a gyorstüzelő ágyú, a páncéltörő lövedék és a torpedók megjelenése a cirkálókat is új helyzetbe hozta. A páncélfedélzet önmagában már nem volt elegendő ezek ellen, ezért vissza kellett térni az övpáncélzathoz. Az 1880-as évektől a páncélfedélzetes cirkálók mellett övvértes páncélos cirkálókat is építettek. Az övvért 150-230mm-es vastag volt, a franciák, németek és oroszok a hajó teljes hosszában a brit Királyi Haditengerészet a hossz háromnegyedében építették. A cirkálók főtüzérsége 19-25 cm-es ágyúkból állt, először egycsöves majd ikertornyokban. A főtüzérséget jelentős számú könnyű gyorstüzelő löveg egészítette ki. A fegyverzet és a páncél miatt a hajók mérete és vízkiszorítása nőtt, a nagy páncélos cirkálók vízkiszorítása a századfordulóra elérte a 12500 tonnát, vagyis a csatahajók méretét. A gőzgépek fejlődésének köszönhetően a cirkálók sebessége nőtt, elérte a 26 csomót. Ebben az időben kezdték a 8000 tonnánál nagyobb páncélos cirkálókat nehéz, vagy I. osztályú cirkálónak nevezni. A csatahajótól a méreten kívül a gyengébb páncélvédettség, a tűzerő és a nagyobb sebesség különböztette meg. Az 1890-es években az expanziós törekvések miatt minden nagy és közepes hatalom flottafejlesztést hajtott végre, majd ezt 1898-tól még nagyobb fegyverkezési verseny követte. Ebben nagy szerepe volt a brit és francia flottát ellenfélnek tekintő Németországnak. II. Vilmos császár támogatásával Tirpitz haditengerészeti miniszter programja szerint 38 csatahajó, 8 partvédelmi páncélhajó és 32 cirkáló építését vették tervbe. A japán haditengerészet 1894-ben vásárolt 5 cirkálót, majd a saját nehézipar is megépítette az első két cirkálót. A hajókkal szeptember 17-én a Jalu folyó torkolatánál japán legyőzte a kínai flottát, mely korszerűtlenebb egységekből állt. A tűzpárbaj távolsága 1,5-2 km volt. Az évtized végén japán már kettő 12 300 tonnás és kettő 15 100 tonnás csatahajóval rendelkezett. 1910-re már hazai gyárakban 16 500 tonnás 19 csomó sebességre képes csatahajókat építettek.

Az Egyesült Államok cirkálókon kívül három partvédő páncélhajót és kilenc csatahajót épített. Ezekkel verték meg több csatában a spanyol királyság hadiflottáját 1898-ban. A hatásos lőtávolság itt is 1,5-2 km volt. A csatában elsősorban a közepes tüzérség teljesített kiválóan. Az amerikai nehézlövegek 4-5km-ről is értek el találatokat, de a találati arány elkeserítő, 8000 lövésből 121 találat. A brit válasz a német flottafejlesztési programra az 1898-ban megnövelt program: 10 csatahajó, 42 cirkáló és 18 torpedónaszád építése öt éven belül. A műszaki fejlesztés is folytatódott. A gyér füstű nitroglicerines lőpor növelte a torkolati sebességet, ezzel a lövegek hatótávolságát, és a lövedékek sebességét. A brit változat a kordit, a japán a simoze nevet kapta. A páncéltörő lövedékek testanyagának krómacélt alkalmaztak. Az 1887-ban bevezetett robbanó gránát a becsapódáskor az ellenséges hajót nagyobb felületen rongálta. 1892-től optikai távmérőt alkalmaztak. A cső mozgatását is gyorsították: különféle segítő mechanizmusokat alkalmazva elérték, hogy a lövegirányzók a célzókészülék szálkeresztjét állandóan a célon tudták tartani és nem kellett várni, hogy a saját hajó lövegcsöve az ellenséges hajóra pontosan ráirányuljon. Éleslövészeteken a találati arányt a kétszeresére növelték. A hajógépeknél a füstcsöves kazánt a vízcsöves váltotta fel, melynek a hőleadási felülete nagyobb. A fajlagos szénfogyasztás a felére csökkent, a gőznyomás túlhevített gőzzel már 10-12 bar-ra fokozódott. A 3x-os expanziós gőzgépek alkalmazása a fajlagos géptömeget 70kg/LE-re csökkentette. A technikai újításokat a többi haditengerészet, elsősorban a brit technikát alkalmazó japán is átvette. A brit hajóépítő ipar az orosz, amerikai és japán haditengerészet mellett több kisebb országnak is épített hadihajókat. A gépesítés eredményeként egy 16 000 tonnás csatahajót ugyanúgy kb. 1000 ember szolgált ki, mint 20 éve a fele akkora páncélhajókat.

A csatahajók és páncélos cirkálók alkalmazására az 1904-1905-ös orosz-japán háború adott alkalmat. 1904. február 8-án a Császári Japán Haditengerészet hadüzenet nélkül torpedónaszádokkal támadást indított az Orosz Hajóhad Port Arturban (ma: Kína Lüsun) állomásozó távol-keleti flottája ellen. A távol-keleti hajóhad hét csatahajóból és páncélos cirkálóból, valamint 18 könnyűcirkálóból és torpedóvető naszádból állt. A Petropavloszk, a Retvizan és a Cezarevics korszerű csatahajók voltak, míg a Poltava, Pobeda, Pereszvet és Szevasztopol inkább páncélos cirkálónak tekinthetők. A Bajan nehézcirkáló korszerű hajó, de a Pallada, Aszkold, Diana cirkálók elavult egységek voltak. A Novik könnyűcirkáló a leggyorsabb hajó volt a Csendes Óceánon. A japán torpedónaszádok orosz hajónak álcázva magukat, éjszaka támadták a kikötőben állomásozó orosz hajókat. A torpedók a Retvizan, a Cezarevics és a Poltava csatahajókat megrongálták. A Pallada páncélos cirkáló szintén torpedótalálatot kapott. A japán flotta ugyanakkor Szöul kikötőjében blokád alá vette az ott állomásozó Varjag cirkálót és Korejec ágyúnaszádot. Az orosz hajók megpróbáltak kitörni, de az Aszama páncélos cirkáló és hat cirkáló összpontosított tüzébe kerültek. A japán hajók lövegeinek hatásos lőtávolsága nagyobb volt, mint az orosz hajóké. A Korejec ágyúnaszád (mely páncélozatlan volt és még vitorlákkal is fel volt szerelve gőzgépe mellett) lövegeinek lőtávolsága miatt nem tudott tüzelni a támadó japán hajókra. A Varjag több japán cirkálót megrongált, köztük az Aszama vezérhajót is, de végül súlyos sérüléseket szenvedett és visszatért Szöulba. A kikötő előtt a legénységet partaszállítatta Rudnyev kapitány, majd a hajót felrobbantotta. Az orosz flotta miután csatahajói nagy része megsérült, gyengébb volt, mint a Japán flotta, mely felvonult az Arturi kikötő előtt. Togo admirális főerejét 4 csatahajója (Mikasa, Shikishima, Aszahi, Fudzsi) és 2 páncélos cirkálója (Nisszin és Kasszuga) képezte. Ezek a hajók egységesen 21 csomó sebességre voltak képesek, a tüzérségük 30,5 cm-es nehézlövegekből és 20,3 valamint 15,2 cm közepes ágyúkból állt. A japán flotta a főerőn kívül még az Aszama páncélos cirkálóval, Csin-Jen páncélhajóval Hasidate, Macusima, Itcukusima, Jakumo, Hasidate, Csitoze nagycirkálókkal és több tucat kisebb cirkálóval és naszáddal rendelkezett. A japán érintőgyújtós lövedékek sokkal hatásosabbak voltak, mint az orosz lövedékek. A japánok füst nélküli lőport használtak, míg az oroszok a hagyományos lőport. Az orosz hajóhad a belső kikötőbe húzódott, ezért a japánok közelebb vonultak Port Arturhoz és lőni kezdték a várost és a kikötőt. Tűzpárbajt vívtak a parti ütegekkel, melyek bár kisebb űrméretű lövegekből álltak, de fix telepítésük miatt pontosabban céloztak, mint a japán hajótüzérség. A szembenálló flották nem látták egymást, mivel a belső kikötő nem volt közvetlenül látható a tenger felől. A japánok találomra a belső kikötőt is bombázták. Miután a Bajan nehézcirkáló is találatot kapott egy véletlen lövedéktől, a világon először közvetett irányítással tüzérségi tüzet vezettek az oroszok a japán hajókra. A tengerre látó dombokra az orosz tengerészet jelző-tüzérmatrózokat helyeztetett, akik zászlójellel, illetve távíró segítségével közölték a japán hajók helyzetét a saját csatahajókkal. A csatahajók nehézlövegeikkel lőtték a japán flottát. Az oroszok néhány találatot is elértek, ezért a japánok hátrább húzódtak, és a város lövetése időlegesen megszűnt. A parti ütegek és a japán flotta között mindennap tűzpárbaj zajlott.

Az orosz flotta passzivitása felháborította a cári udvart, ezért Makarov tengernagy személyében, aki neves hajótervező is volt, egy agresszív és tapasztalt parancsnokot állított a távol-keleti hajóhad élére. Makarov több akciót is vezetett a japánok ellen, de 1904. április 12-én a Petropavlovszk csatahajóval japán aknára futott - melyet előző este raktak le japán torpedónaszádokról, miután kínainak álcázott japán kémek megszerezték az orosz flotta felvonulási tervét - és 633 tengerésztársával hősi halált halt. Az orosz hajóhad aktivitása nem csökkent és a japán hajók útjába torpedónaszádokkal aknákat raktak le. Két régebbi japán csatahajó és két cirkáló aknára futott és elsüllyedt. A veszteségek azonban nem csökkentették a japán flotta fő harci erejét. Közben a japánok partra szálltak Port Arturtól távolabb Kínában és a szárazföld felöl bekerítették a várost. Miután a város nem tudta védelmezni a flottát, és további utánpótlást sem tudott biztosítani, ezért Vitheft tengernagy az orosz hajóraj új parancsnoka 1904. augusztus 10-én a tengerre vezényelte a hajórajt, hogy áttörjenek Vlagyivosztokba. Az orosz kötelék 20 hajóból állt. Köztük hat csatahajó és páncélos cirkáló volt. A történelemben először kórházhajót is vittek magukkal, mely tömve volt menekülőkkel. A hajók a leglassabb hajó sebességével, mindössze 12 csomós sebességgel haladtak. A japán hajóhad négy csatahajóval, négy nehéz és egy tucat könnyűcirkálóval megtámadta őket. A japán hajók egységesen 20 csomós sebességgel szelték a vizet. A 30,5 cm-es nehéztüzérségben (16-16 db) az erők egyenlőek voltak, de az oroszok jobban céloztak. A közepes tüzérségben viszont a japánok fölényben voltak. A nehézlövegek lőtávolsága ugyan 7-8 km volt, de célzott tüzet csak 3-4 km-re tudtak lőni, és a páncél még az 5 km-ről lőtt lövedékeknek is ellenállt. A két hajóraj nehézhajói (a csatahajók és nehéz, illetve páncélos cirkálók) csatasorban haladva lőtték egymást. Több mint 10 000 lövedéket lőttek ki, a két fél jelentős emberveszteséget szenvedett és rengeteg volt a sebesült, de egy hajó sem sűllyedt el. A legnagyobb sérüléseket a két vezérhajó szenvedte el. Togo tengernagy a Mikasa fedélzetén súlyosan megsérült. A Cezarevicsen Vitheft tengernagy harcálláspontját telitalálat érte. A tengernagy és törzse elpusztult. A lövedékek tönkretették a hajó kormányát, eltalálták a jelzőzászlós árbócot is. A hajó forogni kezdett. A parancsnokságot a határozatlan Uhtomszkij altengernagy vette át, de erről a többi orosz hajó nem értesült. A kötelék szétvált, egy része elmenekült semleges kikötők felé, másik része visszafordult Port Arturba. Togo admirális a sötétedés miatt torpedónaszádok támadásától tartva nem üldözte az orosz hajórajt. Az Aszkold Sanghajban, a Diana páncélos cirkáló Saigonban keresett menedéket, ahol lefegyverezték őket. A Novik könnyűcirkáló sebességét kihasználva áttört és Vlagyivosztok felé vette az irányt, de a Szingeri szorosban találkozott a Csuzima cirkálóval, amely megrongálta. A hajót parancsnoka Schultz kapitány elsüllyesztette.

Összességében a 20 orosz hajóból 9 menekült el, a többi visszatért Arturba. Az áttört hajók közül 5 csekély harcértékű torpedónaszád volt. A távol-keleti flotta nem tudott kitörni Arturból és a hajók súlyos sérüléseit nem lehetett a kikötőben javítani. Az orosz szárazföldi erők sem tudták felszabadítani a várost, Kuropatkin tábornok súlyos vereséget szenvedett és visszavonulásra kényszerült. A Vlagyivosztoki harci kötelék sem járt jobban. Kezdetben sikeres akciókat folytattak. A Bogatir a Rosszija és a Gromoboj cirkáló és két torpedónaszád 1904. április 24-én Jesszen altengernagy parancsoksága alatt több japán szállítóhajót sűllyesztett el. A Bogatir cirkáló azonban 35 km-re a Vlagyivosztoki támaszponttól zátonyra futott. A hajótest erősen megrongálódott és több mint egy évre kiesett az aktív szolgálatból. A Rosszija, Gromoboj és Rjurik páncélos cirkálók augusztus 14-én kifutottak, hogy egyesüljenek az Arturi hajórajjal. A Koreai tengerszorosban a hajórajt azonban várta Kamimura altengernagy japán harci köteléke, mely az Idzumo, Adzumi, Tokiwa és Iwate páncélos cirkálóból állt. A heves tűzharcban több japán hajót ért találat, orosz részről a Rjrurik elsüllyedt, a Rosszija 32 találatot szenvedett el, személyzetéből 47 fő elesett és 153 fő megsebesült. A Gromoboj szintén megrongálódott. A hajórajnak nem sikerült az áttörés. 1904. október 14-én a Balti Flotta Rozsgyesztvenszkij altengernagy parancsnoksága alatt kifutott Libau (ma Libava) kikötőjéből, hogy Európa és Afrika megkerülésével a szorongatott Port Artur segítségére siessen. A hajóhad 45 harci és kisegítő egységből állt. A fő erőt nyolc csatahajó alkotta. A Borogyinó, Orjol, III. Sándor, és a Szuvorov 1905-ben vízrebocsátott modern csatahajók voltak, páncéljuk Harvey acélból készült, a fegyverzete: fő tüzérség 4 db 30,5 cm nehézlöveg, közepes tüzérség 12 db 15,2 cm ágyú, valamint 46 kisebb löveg. Makarov admirális a flotta fő tervezője már építésükkor rámutatott, hogy súlypontjukat túlságosan magasra tervezték, így viharban veszedelmesen imbolyogtak, esetleges vízbetörés esetén a hajó állékonysága nem megfelelő. A többi csatahajó az ún. partvédő páncélos kategóriába tartozott. Ezeknek a hajóknak a sebessége nem volt alkalmas komoly óceáni hadműveletekre. A hajórajt több cirkáló, többek között az Oleg, a Szvetlana, az Auróra, az Izumrud, az Almaz, a Zemcsug, valamit torpedónaszádok is kisérték. Segédhajók is tartottak a flottakötelékkel: az Anadir, az Irtis, a Korea és a Kamcsatka. Ez utóbbi javítóműhely is volt. 

Az Orosz Haditengerészet először a flotta mozgását szervezte meg - rendkívül alaposan. A köteléknek egész Európa és Afrika körül szénszállító hajók által rendelkezésre. Ez a korabeli szénfogyasztást és a logisztika fejletlenségét figyelembe véve kimagasló eredmény volt. A hajórajt folyamatosan követték különféle vitorlás és gőzhajtású hajók, melyek egyrészről tudósították a világot a hajóraj mozgásáról, másrészt sok közülük kémkedett a japánokkal szövetséges britek számára. A flotta két részben indult útnak. A jobb felszereléssel rendelkező korszerűbb hajók Rozsgyesztvenszkij parancsnoksága alatt Afrika megkerülésével, Nyebogatov admirális a partvédő páncélosokkal és néhány torpedónaszáddal a Szuezi csatornán keresztül igyekezett az Indiai óceán felé. Rozsgyesztvenszkij köteléke elé küldte gyorsjáratú cirkálóit és torpedóhajóit. Utánuk haladtak a csatahajók. A hajórajban terjed a hír, hogy a japánok már az út elején megtámadják őket. Hull kikötőjével egy magasságban egy halászflottilla tartózkodott. A hajókat éjjel ellenséges torpedónaszádoknak vélte az orosz hajóraj és tűz alá vette. Néhány halászhajó elsüllyedt. Hajnal felé tudtak csak rendet teremteni a flottában és ráadásul az Orosz kormány is magyarázkodásra kényszerült.A japánok sem ültek ölbetett kézzel. Az erősen megtépázott csatahajókat rendbe hozták és komoly lőgyakorlatokat tartottak. A Császári flotta továbbra is blokád alatt tartotta Port Arturt, de inkább II. osztályú partvédő páncélosok és torpedónaszádok voltak a kötelékben. Az Arturi hajókról leszerelték a közepes tüzérség nagy részét, és szinte a teljes könnyűtüzérséget, és a szárazföldön támadó japán csapatok ellen betonerődökbe építették be őket. A nehéztüzérség is a japán szárazföldi ütegeket lőtte, amíg el nem fogyott a muníció. 1905. április 5-én a Va-Fong öbölben találkozott a két orosz hajóraj. Itt érte el őket a hír, hogy Port Arturt elfoglalták a japán csapatok. A fél világot megkerülő flottának egyetlen esélye volt, Vlagyivosztok elérése. A hajózóútvonal a La Pérouse vagy a Csuzimai szoroson keresztül vezetett. A Koreai szoros túl közel volt a japán flottatámaszpontokhoz. Rozsgyesztvenszkij a Csuzima szorost választotta. 

A Császári hajóhad kifutott és a Csuzima szorosban várta az orosz hajókat. A másik szorost csak néhány cirkáló őrizte. Az orosz hajók két oszlopban vonultak fel. Az alakzat élén ék alakban felderítő cirkálók haladtak. őket követték a legjobb csatahajók. A jobb oldali csataoszlopot Rozsgyesztvenszkij zászlóshajója a Szuvorov, a bal oldalt Nyebogatov zászlajával az I. Miklós csatahajó vezette. Az élcsatahajókat követte a többi csata- és néhány partvédő páncéloshajó. A cirkálók külön oszlopban két régi partvédő páncélhajóval egy csoportban haladtak. Ez a felállás nem tette lehetővé, hogy kihasználják a hajók sebességét. A 20 csomó sebességre képes csatahajók együtt haladtak a 14 csomó sebességre képes régebbi hajókkal. A cirkálókat lelassította a két 10 csomó maximális sebességű partvédő páncélos.A japán flotta lassan feltűnt a látóhatáron. Először a Hasidate, a Macusima, az Icikusima és a Csin-Jen régi partvédő páncélosok jelentek meg. Ezek a hajók 4-6000 tonnás lassújárású hajók voltak. Az orosz flotta modern csatahajói a gyorscirkálókkal meg tudta volna semmisíteni őket. Azonban az oroszok nem támadtak, hanem csigalassúsággal 10 csomós átlagsebességgel haladtak tovább a szorosban. A partvédő hajók után feltűnt a Csitoze, a Kassagi, a Tijtaka, és az Otava cirkáló. Az orosz admirális nyolc fokos jobbrafordulást rendelt el. A hajóraj rendje felbomlott. Több mint egy órába telt, míg ismét két oszlopba fejlődtek a hajók. A jobb oldali csatasort a Szuvorov, a bal oldalit az Olszjabja vezette. Néhány perc múlva feltűnt a japán főerő. Togo admirális Mikasa zászlóshajója vezette hat csatahajó és 17 cirkáló 15 csomós sebességgel közeledett. A japánok több mint 30 torpedónaszádot is harcba tudtak állítani. A nehéztüzérség tekintetében csőszám szerint az orosz flotta jelentős fölényben volt 121:16 arányban. A 20,3 - 15,2 cm-es közepes tüzérség 121:112 - közel egyensúly volt. A japán simoze töltet és a becsapódáskor szögtől független biztos működés miatt a japán gránátok sokkal hatásosabbak voltak. Az orosz lövedékek becsapódási szögre érzékeny orrgyújtóival szemben a japán gránátok fenékgyújtóval voltak felszerelve. Togo kötelékének nagyobb sebességét kihasználva megelőzte az orosz hajórajt és sikerült félkörben az oroszok kettős csataoszlopa elé kerülnie. Ezzel megvalósította a híres "T"“ alakzatot,ahol a japán hajók a "T" “ rövidebb száát, az oroszok pedig a hosszabbik szárát foglalták el. A japán flotta összes hajója tudta lőni az orosz hajókat, míg az orosz oszlopnak csak az élcsatahajói tudtak rendesen tüzelni a japán hajókra, azok sem egy hajóra, míg a többi orosz hadihajó néhány lövegének volt csak korlátozott kilövési lehetősége. Togo csatahajói a Mikasa, a Sikisima, a Fudzsi, az Asahi, a Kasuga és a Nissin 4-5 km-ről összpontosított tüzet zúdítottak a Szuvorovra. Kamimura tengernagy nehézcirkálói az Idzumo, a Yakumo, az Aszama, az Adzuma, a Tokiva és az Ivate szintén az orosz vezérhajókat lőtték. Az orosz parancsnok, hogy kikerülje a tüzet külön oszlopba vezényelte a négy legjobb csatahajót. A csatasor élén a Szuvorov haladt, mögötte a III. Sándor, a Borogyino és az Orjol. Az oroszok hátrányát még jobban növelte, hogy a japán hajók szürkészöldre voltak festve, összeolvadva a tenger színével, míg az feketére festett orosz hajók sárga kéményeikkel élénken rajzolódtak ki a háttérből. A Szuvorov egyre több sérülést szenvedett és kivált az oszlopból. A japánok 15 csomós sebességet tartva mindig az oroszok előtt haladtak, és a többi új orosz csatahajót lőtték. Először a flotta magját akarták megsemmisíteni. Az orosz hajók több találatot kaptak vízvonal alatt és a vízbetörések, valamint a nehézlövegek hatalmas rombolása megpecsételte a sorsukat. A hátrányos helyzetük ellenére az orosz tisztek és a matrózok hősiesen harcoltak. A III. Sándor állt a Szuvorov helyére, de öt japán csatahajó lőtte. Hat órakor már erősen megdőlt, és harcképtelenné vált. Oldalain számtalan tátongó résen át dőlt a füst és a tűz. Már-már úgy látszott, hogy a lángok elérik a lőszerkamrát és a hajó a levegőbe repül, de a csatahajó egy időre feléledt, és szórványos tüzeléssel újra belépett a csatasorba. Visszatérve helyét átengedte a testvérhajójának, a Borogyinónak. Új helyén a III. Sándor még vagy 30 percig tartotta magát, de akkor vagy 8 nagyméretű lövedék találta el. Szétlőtték a kormányvezetéket, a hajó balra dőlt. A hajó belsejét elöntötte a víz. A hajó felborult és 2 percig mégfennmaradt a vízen. A 900 fős legénységből egyetlen ember sem menekült el. A Borogyinó megpróbálta megvédeni a vezérhajót, de felrobbant és elsűllyedt. 825 fős legénységéből egy ember élte túl a csatát. Az Orjol szintén súlyos sérüléseket szenvedett már az ütközet elején. A Szuvorovról megmentették Rozsgyesztvenszkij tengernagyot, aki később fogságba esett. A hajó tovább folytatta a harcot, de a torpedónaszádok támadása után a csata első napjának végén Koromejcev parancsokkal a fedélzetén elsűllyedt. Legénységéből 20 ember menekült meg. Az Olszjabja is a hullámsírba merült, 270 ember élte túl a hajó halálát. Beer kapitány nem hagyta el hajóját. Másnap Nyebogatov admirális a parti páncélosokkal megpróbált kitérő manőverekkel elszakadni a japánoktól. Az I. Miklóst azonban másnap reggel Togo tengernagy zászlóshajója, a Mikasa csatahajó kísérőhajóival utolérte és tüzet nyitott rá. Nyebogatov a helyzet reménytelenségét látva megadta magát. Több orosz hadihajó azonban nem engedelmeskedett, egyénileg tovább harcolt. A Sziszoj Velikij régi csatahajó megmenekült a nappali mészárlásból, hogy éjjel japán torpedónaszádok martaléka legyen. 650 fős legénységéből 3 japán cirkáló 530 embert tudott megmenteni. A Navarin régi csatahajót szintén egész éjjel támadták a japán torpedóvetők. Másnap hajnalig tartotta magát, de akkora már több torpedó eltalálta. Hajnal 4 és 5 óra között újabb torpedótámadás érte és elsűllyedt. Személyzetéből egy angol kereskedelmi hajó és egy japán naszád csak 4 embert mentett meg. Vittinghoff parancsnok 586 emberével és a hajóval együtt merült el. Az Admiral Usakov parti páncélost éjszaka torpedótámadások érték. Több torpedónaszádot elsüllyesztett, de sérülései miatt sebessége 6 csomóra csökkent. Másnap, május 28-án az Iwate és a Yakumo japán nehézcirkálók utolérték és megadásra szólították fel. Az Usakov felvette a harcot és 40 perc tűzharc után parancsnokával Mikluho Maklaj kapitánnyal együtt a hullámsírba merült. A Dmitrij Donszkoj cirkáló, a Bujnij és a Bordik is elsüllyedt. 

Az Adolf Enquist ellentengernagy parancsoksága alatt harcoló II. cirkálóraj az Oleg, a Zemcsug és a később legendássá vált Auróra kilőtte a Kassagit, mely a Csitoze kíséretében elhagyta a csata helyszínét. A Macusima harcképtelenné vált, és megsérült a Tokacsiho és a Naniva is. A cirkálók áttörtek és május 16-án Szöulba értek. A japánok ultimátumára kihajóztak és a Fülöp szigetek felé haladtak. A japán hajók folyamatosan üldözték őket. A U.S. Navy két csatahajót és három cirkálót küldött segítségükre. Közeledtükre a japán cirkálók abbahagyták az üldözést. A cirkálóraj az amerikai kötelék kíséretében horgonyt vetett Manila kikötőjében. Összességében további 10 hajó elveszett, az eredeti célt, Vlagyivosztokot csak három torpedónaszád érte el. Csuzima nagy tanulságokkal szolgált. Igazolta a technikai, minőségi és manőverezési fölény jelentőségét. A gyorsabb japán flotta a számára kedvezőbb helyett foglalta el, és előnyös helyét és sebességét felhasználva ágyúinak tűzerejét maximálisan kihasználva képes volt csapást mérni. Fontos volt, hogy a japán hajók kötelék sebessége nagyobb volt, mint az orosz csatasoré. Fontossá vált, hogy nagyobb számú azonos sebességű csatahajót építsenek. Az arturi és csuzimai ütközetben az ágyúk, illetve a páncéltornyok tüzét, külön-külön lövegparancsnok vezette. Minden hajón volt ugyan távmérő és az árbocokon tűzvezető matrózok és tisztek, akik zászlójelekkel és távbeszélőn, szócsövön közölték az adatokat, de ez a gyakorlatban nem sokat ért. Nagyon nehéz volt a hajón belül a különböző űrméretű és hatótávolságú ágyúk tüzelésének gyakorlati összehangolása. Szükségessé vált a lövegek űrméretét egységesítése, valamint a hadihajók központi tűzvezető rendszerének kiépítése. A tapasztalatok gyakorlatilag mintegy 10 év alatt bevezetésre kerültek. A csuzimai ütközet után másfél évvel lefektették egy új "all big gun" csatahajó gerincét. A hajó neve Dreadnought volt és egy új csatahajóosztály kezdetét jelentette. 

Utolsó frissítés : 2007. november 20. Kedd 08:52

Átlagos értékelés

   (0 szavazat)

Megjelenítve 3 a(z) 3 hozzászólásból