A 6475 km2-es területű Guadalcanalon - mely a Salamon-szigetek
egyik legnagyobb tagja - a partraszálló 1. Amerikai Tengerészgyalogos Hadosztály
könnyedén foglalta el az épülő repülőteret és az azt övező, 73 km2-es földsávot.
A terület megtartásáért viszont annál kegyetlenebb küzdelem indult, mely
hamarosan a csendes-óceáni háború kimenetelét döntően befolyásoló anyagcsatává
vált. Míg a sziget egén légi harcok százait vívták meg, addig odalent három
komolyabb szárazföldi összecsapás, a környező vizeken pedig öt nagyszabású
tengeri ütközet is lezajlott. Utóbbiak sora rögtön egy olyannal kezdődött a Savó
nevű sziget közelében, melynek végeredménye hidegzuhanyként hatott az amerikai
vezérkarra: 1812-óta nem szenvedett el ilyen szégyenteljes vereséget az Egyesült
Államok haditengerészete nyílt tengeri csatában.
A VÉRES SZIGETCSATÁK NYITÁNYA AZ "ŐRTORONY" HADMŰVELET
1942. augusztus 8-án éjfélkor a tenger Guadalcanal körül
tintafekete volt. A csillagok vastag felhők mögé rejtőztek.. A távolodó zivatar
utójátékaként a messzeségből mennydörgés morajlása hallatszott, mialatt súlyos
esőcseppek kopogtak a fedélzetek lemezein. A járőröző cirkálókon és rombolókon a
fáradt amerikai vagy ausztrál tengerészek hunyorogva bámultak a szuroksötét
éjszakába. Akkor már második napja voltak teljes riadókészültségben. Ezalatt a
kegyetlen trópusi nap hólyagosra égette bőrüket. A gépházakban a helyzet még
pokolibb volt, hiszen odalent a hőség napközben elérte a 60 °C is. Tőlük20-30
km-nyire, Guadalcanal szigetének Lunga Point nevű foka közelében, bajtársaik
teljes erőbedobással rakodták ki a tengerészgyalogosok felszerelését és
utánpótlását. Az előző reggeltől partra gázoló 16000 főnyi erő - ott és a
tengerszoros túlpartján fekvő Florida-szigeten - gyorsan felmorzsolta a maroknyi
japánból álló védelmet. Az akció főparancsnoka, Turner ellentengernagy szerint:
A " Watchtower" hadművelet volt az első lépés ahhoz, hogy kiseprűzzük a
japánokat a meghódított területekről. Ő azonban, akárcsak a legfelsőbb
hadvezetésben mindenki, tisztában volt vele, hogy az ellenség nem fogja harc
nélkül feladni könnyen megszerzett szigetbirodalmát. Új-Guineában - néhány órás
hajóútnyira onnan - több mint 100000 katonájuk állt ugrásra készen. Bomba- és
torpedóvetőik pedig már kétszer csaptak le a Lunga Pointnál és a Florida-szigeti
Tulaginál sürgölődő inváziós hajókra. Támadásaik során súlyosan megrongáltak két
rombolót és felgyújtottak egy szállítóhajót. Utóbbi elsüllyesztésére végül maguk
az amerikai rombolók kényszerültek. A hídfő közvetlen biztosítására nyolc
szövetséges cirkálót és 11 rombolót rendeltek, melyek három csoportra osztva
őrködtek. A legnagyobb hajóraj a kicsiny Savó-szigettől délre, a szoros
bejáratánál cirkált, míg a második onnan északra rótta útját. A harmadik pedig
fel-alá hajózott Tulagi és Lunga Point között. Az elsőbe az amerikai Chicago
cirkáló mellett még két ausztrál cirkáló - az Australia és a Canberra -, továbbá
öt romboló tartozott. A másodikba a Vincennes, a Quincy és az Astoria amerikai
cirkálókon kívül még négy romboló került. A harmadikban két könnyűcirkáló, az
amerikai San Juan és az ausztrál Hobart, továbbá két romboló volt. A hajókötelék
közvetlen parancsnokává az ausztrál Crutchley ellentengernagyot nevezték ki,
akinek a hősiességét az első világháború jütlandi csatájában Victoria Kereszttel
jutalmazták. Az admirális zászlóját az Australia árbocán lengette a szél. Sajnos
az éjféli váltásnál sem ő, sem pedig hajója nem volt ott a Savótól délre hajózó
kötelékben. 20.30-kor ugyanis Turner ellentengernagy sürgős megbeszélésre
magához rendelte. A Lunga Pointnál tartózkodó McCawIey szállítóhajó felé induló
Crutchley 21.30-kor jelzést küldött a Chicago parancsnokának, Bode
sorhajókapitánynak: Vegye át az őrjáratot! Bode, aki a hajóoszlop legvégén
haladt, hirtelen a megbízott kötelékparancsnok szerepében találta magát. A
Savótól északra cirkáló hét hajóval viszont senki sem tudatta, hogy Crutchley
elhagyta helyét. Az ellentenger-nagy nem tartotta szükségesnek tudatni velük
távozását, mert feltételezte, hogy japán támadás esetén félfüggetlen erőként
fognak önállóan cselekedni. Hogy ez alatt mit is értett, arra sosem adott
kielégítő magyarázatot. Crutchley - a rögtönzések híveként - különben sem hitt
az előre elkészített, aprólékosan kidolgozott haditervekben, mint ahogy arra sem
vette a fáradtságot, hogy személyesen találkozzon a beosztott amerikai
hajóparancsnokokkal. Pedig Fiji partjainál, mialatt inváziós erők gyülekeztek
négy napja is lett volna rá, hogy legalább egyszer kezet rázzon velük.
A HAMIS BIZTONSÁGÉRZET MEGBOSSZULTA MAGÁT
Egy hajóraj parancsnokságának átvételekor az új elöljárónak, a
bevett szokások szerint a kötelék élére kellett állni. Bode sorhajókapitány
viszont - különös tekintettel a sötétben történő összeütközés kockázatára -
feleslegesnek tartotta, hogy ilyen módon azonnal elfoglalja az Australia helyét.
A fel-alá cirkáló hajók ugyanis fél órával később amúgy is visszafordultak
volna, és így a Chicago egyből az élre kerülhetett. Mivel senki sem várt japán
vízfelszíni támadást, Crutchley elhajózását és helyének átvételét követően Bode,
jól megérdemelt pihenőre a kabinjába tért. Akárcsak kapitánytársai: Getting a
Canberra, és Riefkhol - az északon haladó kötelék vezetője - a Vincennes
fedélzetén. Utóbbi egyébként az egész biztosító csoport parancsnokhelyettese is
volt. Ám az ellentengernagy mégsem tudatta vele, hogy cirkálóstól elhagyja a
déli hajórajt. Az északiba tartozó Quincy és Astoria kapitányai szintén aludni
mentek. A hajóparancsnokok többsége, külön tengernagyi utasítás nélkül,
másodfokúra mérsékelte a harckészültséget, így a legénységek egyik fele
végre-valahára ágyba kerülhetett. Emiatt viszont egy 180 m hosszú cirkálón a
megfogyatkozott őrszemekből egymástól jó, ha kőhajításnyi távolságra került
egy-egy.
REJTÉLYES REPÜLŐGÉP FELTŰNÉSEK
Röviddel az éjféli őrségváltást követően az északon haladó csoport
egyik rombolója riasztást adott le a hajók közti kommunikációs rendszeren:
Riadó! Riadó! Repülőgép Savó felett. Keletnek tart. A délen haladó Blue romboló
radarkezelői is észleltek egy ismeretlen gépet. A Vincennes-en, a híd tövében
lévő parancsnoki kabinból kilépő Riefkhol szintén látott egyet. Mivel valamennyi
navigációs helyzetfénye égett, a sorhajókapitányt ez a tény arról győzte meg,
hogy csak saját lehet. Mégpedig valószínűleg a légi fedezetet adó három amerikai
anyahajó valamelyikéről. Hiszen kizártnak tartotta, hogy létezik olyan épeszű
pilóta, aki különben ellenséges hajók felett, karácsonyfaként kivilágított
géppel merne repkedni! Ráadásul arról is meg volt győződve, hogy Turner és
Crutchley ellentengernagyok, értesülvén a történtekről - amennyiben kell -
megteszik a szükséges lépéseket. A Quincy fedélzetén, melyről ugyancsak láttak
egy titokzatos gépet, hasonló következtetésre jutottak. Turnerék rádiósai
azonban nem fogták a riasztást. A flotta által használt készülékek akkoriban még
annyira megbízhatatlanok voltak, hogy nem csak a 30 km-re lévő McCawIey-n nem
hallották az üzenetet, hanem a kötelék semelyik hajóján sem. Az admirálisok
amúgy is egy másik, bár nem kevésbé fontos problémával birkóztak. Fletcher
altengernagy ugyanis, féltvén három repülőgép-hordozóját, elhatározta, hogy
sötétedés után haladéktalanul visszavonul velük a veszélyes vizekről. Az előző
napok légi csatáiban ugyanis húsz vadászgépet vesztett, ezért úgy ítélte meg,
vadászrepülői a továbbiakban már arra is képtelenek, hogy saját anyahajóikat
megvédjék a japán torpedóvetők elszánt rohamaitól. A partra került
tengerészgyalogosok, valamint a kirakodással bajlódó szállítóhajók, egy csapásra
magukra maradtak. A rájuk zúdult probléma megoldásán rágódó admirálisok e
kavarodásban elmulasztották őrjáratozó kötelékeiket arról értesíteni, hogy saját
anyahajóik már messze járnak, így bármilyen a térségben felbukkanó repülőgép
csak a japánoké lehet!
ELLENSÉG A LÁTHATÁRON!
Turner asztalán több jelentés is feküdt, melyek Guadalcanal
irányába tartó japán hajókról számoltak be. Az elsőt rögtön az ellenséges
flottabázisnál, Rabaulnál lesben álló S-38-as amerikai tengeralattjáró küldte,
mikor 7-én délután fél 5-kor észlelte kifutásukat. Aztán 8-án délelőtt, ahogy
Bougainville partjaihoz érkeztek, két ausztrál Lockheed Hudson járőrgép is
felfedezte őket. Utóbbi jelentés azonban csak alkonyatkor érkezett meg Turner és
Fletcher hajóira. Ezért utóbbi már nem küldhetett ki felderítőgépeket, hogy
utánajárjanak a hírnek. Helyette inkább - hogy mentse a csendes-óceáni anyahajó
flotta 3/4-ét kitevő különítményét - haladéktalanul biztonságos vizekre indult.
Természetesen magával vitte a kíséretet alkotó egy csatahajót, hat nehézcirkálót
és a 16 rombolót is. Turner mégsem aggódott a jelentésekben szereplő,
"mindössze" három cirkáló, három romboló, két ellátóhajó és egy ágyúnaszád
megjelenése miatt, mert magában is elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy elűzze
őket. Tetejébe - ki tudja miért? - mélyen meg volt róla győződve, hogy azok nem
is a partraszálló erők ellen indultak, hanem a tőlük 250 km-re, északnyugatra
fekvő Santa Isabel-sziget jól védett, természetes kikötőjébe, Rekata Bay-be
tartanak, hogy ott építsenek ki Guadalcanal ellen egy előretolt
légitámaszpontot. 8-án kora délután - mégis biztos ami biztos - azt a parancsot
adta, hogy egy PBY Catalina hidroplán derítse fel a környéket. Továbbá arra,
hogy az Új-Hebridákon állomásozó B-17-es nehézbombázók haladéktalanul támadják
meg a közeibe merészkedett japán hajókat. A partraszállás körüli teendők közben
azonban ő és törzse szépen el is feledkezett a kiadott utasítások
végrehajtásának ellenőrzéséről. Emiatt nem értesültek sem arról, hogy a PBY
felszállása motorhiba miatt meghiúsult, sem arról, hogy a négymotorosok nem
találták meg a jelzett körzetben az ellenséget. Ráadásul a tenger-nagynak az még
véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy a felderítő-pilóták - a 3000 Kies
magasságból és a párás levegőben - eleve rosszul számolták össze, és pontatlanul
határozták meg a hajókat. A gyorsan haladó ellenséges kötelékben ugyanis
valójában hét cirkáló és egy romboló volt. A kialakult helyzet téves
megítéléséhez még nagyban hozzájárult a tengernagyok nyúzottsága is. A
haditanácsba 23 órakor betoppanó Vandergrift vezérőrnagy, az 1.
Tengerészgyalogos Hadosztály parancsnoka szerint: Mindketten olyan pocsékul
néztek ki, mint akik rögtön beadják a kulcsot!
A JAPÁN ERŐ
Míg az amerikai vezetők azon töprengtek, hogy mi tévők is legyenek
légi fedezet nélkül, addig az éj leple alatt 45 km/h-s sebességgel nyolc japán
hadihajó nyomult be a savói szoros nyugati végébe. A Chokai, Aoba, Kinugasa,
Furutaka és Kako nehéz-, valamint a Tenryu és Yubari könnyűcirkálókból továbbá
egy rombolóból összeállított különítmény élén Mikawa altengernagy állt. Ő
Rabaulban 7-én dél körül értesült a guadalcanali invázióról. Rögtön
ellentámadást tervezett, de a 14. hadsereg parancsnoka az egészet a
szövetségesek új-guineai offenzíváját leplező, megtévesztő akciónak bélyegezte,
és leállított minden kezdeményezést. Tokióban, a flotta főparancsnokságán
hasonlóan reagáltak. Mikawa végül egyenesen a "mindenható" Yamamoto
tengernagyhoz fordult, aki bízva alárendeltje jó megérzésében - felülbírálva
mindenkit -, parancsot adott neki a cselekvésre. A sebtében összekapart felszíni
kötelék délután futott ki a 30 órás, közel 1000 km-es útra. Mint már tudjuk,
mozgása nem maradt titokban. A napkeltekor Bougainville közelébe érkező csoport
hajóinak Mikawa parancsot adott, hogy elkerülendő a feltűnést, szóródjanak szét.
Hiábavalóan, mert 11 óra tájban az ausztrál felderítők mégis észlelték őket. A
japán parancsnokot ez nem tántorította el. Elhatározta, hogy mindent egy lapra
feltéve világos nappal, teljes sebességgel tovább folytatja útját Guadalcanal
felé. Úgy számolta, hogy éjfél körül ér oda és váratlanul le tud csapni az
amerikaiakra. Mivel bátraké a szerencse, a légi fedezet nélkül, ellenséges
terület felé merészkedő, Mikawa-féle kötelék, minden további komplikáció nélkül
meg is közelíthette célját. A cirkálókról katapultált felderítő hidroplánok
személyzete hamarosan jelentette, hogy a gyanútlan amerikai felszíni hajók három
csoportra válva tevékenykednek. Mivel a térségben rádiósai ellenséges
repülőgép-hordozók forgalmazását figyelték meg, mindenképpen őt igazolta, hogy a
támadást már elejétől fogva éjszakára tervezte. Merész döntés volt, hiszen
sebtében összekapart flottillájának hajói eddig még sosem harcoltak egy harci
kötelékben. De bízott tengerészeiben, akik viszont mesterei voltak az ilyesféle
akcióknak. A császári flottánál ugyanis már tíz éve - minden másnál jobban
koncentráltak az éjszakai hadműveletek tökéletes begyakorlására. Radarjuk ugyan
egyáltalán nem volt, de különleges éjjellátókészülékeikkel (infra készülék
1942-ben!!!) az őrszemek közel 9 km-ről is képesek voltak az ellenség
felfedezésére. Saját hajóik kéményeire vörös és fehér gyűrűket festettek, ennek
segítségével meg tudták azokat különböztetni más hajóktól. A hadmozdulatok
közben az egymásközti kommunikáció fényjelekkel történt, így nem fenyegette őket
sem a lehallgatás, sem a bemérés veszélye. A később híressé vált keskeny
átjárón,
az úgynevezett "Résen" átviharzó japánok olyan kitűnő fegyverrel
is rendelkeztek, melynek 1942-ben nem akadt párja a szövetségesek arzenáljában.
A "Long Lance" kódnevű, oxigénhajtású torpedót 610 kg-os robbanófejjel látták
el. A hatalmas acélszivar hatótávolsága elérte a 13 km-t, sebessége pedig a 90
km/h-t. Szemben az amerikai cirkálókkal, a japánok hasonló osztályú hadihajói
rendelkeztek torpedóvető-csövekkel (oldalanként 6-6 db-al), melyek - lévén
ideálisak az éjszakai rajtaütésekhez - ebben a csatában alaposan megnövelték
tűzerejüket.
FÉNYÖZÖN ÉJFÉL UTÁN
Augusztus 8-án 23.13-kor Mikawa újfent parancsot adott
felderítőgépek indítására. A Chokai, az Aoba és a Kako nehézcirkálók katapultjai
egy-egy Mitsubishi F1M "Pete" típusú biplánt repítettek a levegőbe. A kétüléses
hidroplánok feladata az volt, hogy derítsék fel, majd pedig világítóbombákkal
jelezzék az ellenséges hajók helyzetét. Bő egy órával később, ezek a teljesen
kivilágított kétfedelűek repültek el a szövetségesek hajói felett. Miután
jelentették a látottakat, Mikawa tisztába került az ellenség elhelyezkedésével
és kötelékének teljes harckészültséget rendelt el. A japánok olyan közel
haladtak el a Savó-sziget mellett, hogy a távolban jól látták a Tulagi partjánál
égő G. F. Elliot szállítóhajót. 0 óra 27-kor az őrszemek egy amerikai rombolót
fedeztek fel, mely tőlük 8 km-nyire, mit sem sejtve húzott keresztül a száguldó
hajók oszlopa előtt. A tengernagy negyedére mérsékeltette a sebességet. Aztán
parancsot adott rá, hogy vegyék célba a rombolót. Mivel az semmi jelét nem adta,
hogy észlelte volna a japánokat, nem lőttek rá. A gyanútlan hajó egy percen
belül 180 fokos fordulóba kezdett, majd 1 órakor Guadalcanal felé eltűnt a
sötétben. Később kiderült, hogy az amerikai Blue romboló volt az, mely ugyan
rendelkezett radarral, kezelői mégsem fedezték fel a közelben ólálkodó
ellenséget. Néhány percre rá Savo-tól északra egy másik, távolodó rombolót
láttak. Mikawa köteléke ezzel szerencsésen át is csúszott az őrködő rombolók
között, és újra teljes gőzzel száguldott a Savótól délre haladó cirkálók felé.
Torpedókilövésre felkészülni! - adta ki a parancsot. Egy percre rá, 1.33-tól,
lassan aláereszkedő világító bombák kezdték nappali fénybe borítani az ausztrál
és amerikai hajókat. A hidroplánok ezzel maradéktalanul teljesítették
feladatukat. Az ejtőernyőn himbálózó szerkezetek nem csupán Lunga Pointnál
veszteglő szállítókötelék egy részét tették jól láthatóvá, hanem a Canberra és
Chicago cirkálókat, valamint a Patterson és a Bagley amerikai rombolókat is.
Minden hajónak! Támadás! - villogták a jelzőlámpák Mikawa újabb parancsát
továbbítva.
PERGŐTŰZBEN A DÉLI HAJÓRAJ
A torpedók gyors egymásutánban csobbantak a tengerbe, mialatt a
tüzértisztek lőelemeket számoltak és irányszögeket kiabáltak. A páncéltornyok
sivítva fordultak a megadott irányba, a lövegcsövek fürgén emelkedtek a kívánt
szögbe, közben pedig lövedékek siklottak és puskaporos zsákok huppantak az ágyúk
hidegen csillogó závárzatába. 1.43-kor a Patterson egyik éles szemű matróza
felfigyelt a vetőcsövek felvillanásaira. Hajók előttünk! - rikoltotta. Az
ügyeletes tiszt tüstént teljes riadót rendelt el. A rádiós sem késlekedett és
azonnal szétkürtölte az éterbe: Riadó! Riadó! Idegen hajók az öböl bejáratánál!
Az északon haladó csoport - balszerencséjére - éppen az irányváltoztatással volt
elfoglalva. A Vincennes navigációs tisztjének erre vonatkozó rendelkezése
viszont csupán 10 perc elteltével jutott el minden hajóra. A recsegő-sípoló
készülékekkel bajlódó rádiósok - nem értvén az eredeti közleményt - azalatt
mindenhonnan a parancs megismétléséért rimánkodtak. Nem csoda, hogy abban a
pokoli hangzavarban elveszett a riasztás. Fogalmuk sem lehetett a feléjük
száguldó veszedelemről. A délen haladóknak még ennyi esélyük sem volt a
cselekvésre. A megkésett figyelmeztetést követő másodpercekben két torpedó
csapódott jobbról a Canberra orrába. Velük egyidejűleg - az orról a tatig - 203
és 140 mm-es lövedékek halálos zápora pásztázta végig a 14 éves cirkálót. A
várható gyors válasz helyett a Canberra ágyúi némák maradtak. Riadóztatott
tüzéreinek többsége ugyanis még nem érkezett meg szolgálati helyére. A legszebb
álmából felugrasztott Getting sorhajókapitány ólmos tagokkal botorkált fel a
parancsnoki hídra, ahol a bentlévőkkel egyetemben, szinte azonnal megölték a
következő sortűz gránátjai. A bemérőtiszt távolságokat kiáltott a hangcsőbe, de
addigra már a tűzvezető központban tartózkodók is valamennyien halottak voltak.
Az újabb, fedélzeteket áttörő lövedékek egyenesen a gépházban robbantak. A
Canberra alig két perc alatt legalább 28 találatot kapott, és félredőlve
lángoló, megbénult ronccsá változott. A Patterson rombolón, melyről a riasztás
elhangzott, ugyan gyorsan elérték a teljes harckészültséget, ám keveset
tehettek. 1.51-kor, nyolc perccel azután, hogy a Canberra "bekapta" az első
találatokat, a keresőreflektorok fénykévéibe került. A becsapódó 203 mm-es
gránátok azonnal harcképtelenné tették két 127 mm-es ágyúját, és felgyújtották
az előkészített lőszeres-ládákat. A robbanásveszély ellenére a Patterson
megmaradt lövegeivel bátran viszonozta a tüzet, de nem versenyezhetett az
ellenség nagyobb űrméretű és lőtávolságú fegyvereivel. 60 lövéséből egy sem érte
el őket. A Bagley romboló torpedóindítási helyzetbe manőverezett, ám hiába, mert
a kezelők csalódottan látták, hogy az acélszivarok gyújtószerkezetei nincsenek a
helyükön. Bode sorhajókapitány a Chicagón, kitörölve az álmot szemeiből,
kabinjából rögtön parancsot adott, hogy lőjenek ki világítógránátokat. Okos
ötlet volt. De fényárba borított, ellenséges hajók helyett a közben a hídra
igyekvő Bode csak azt láthatta, hogy az első két sortűz nyolc lövedékéből hét
csütörtököt mondott. Mielőtt még felérhetett volna, Mikawa."acélcápái" már csak
karnyújtásnyira voltak. Torpedók jobbról! Két torpedó jobbról! - üvöltött fel
valamelyik őrszem. 1.47-kor az egyik, 4 m-es lyukat tépve a cirkáló orrába,
becsapódott. A következő minutumban pedig, gránátok süvítettek el a hajó felett.
Az egyik telibe találta az előárbocot. A tüzes repeszek és a roncsdarabok
megöltek vagy megsebesítettek 25 tengerészt, de a robbanások korántsem tették
harcképtelenné a Chicagót.
A hajógépek és a páncéltornyok ugyanis sértetlenek maradtak. És a
kárelhárítók is gyorsan megszűntették a vízbetörést. A hajó fő lövegei azonban
ennek ellenére sem tüzelhettek. Ugyanis úgy a tűzvezető radarok, mint a
hagyományos optikai távolságmérők, nem találtak célokat. Nagy sokára mégis
megpillantottak egyet, mely keresőreflektorával a tengert pásztázta. A tüzérek
nyomban irányzékba vették a fényforrást. A 127 mm-es ágyúk 25 lövést adtak le,
mire végül a fény kihunyt és a hajó nyomtalanul eltűnt. Mikawa egyetlen
rombolója volt az, mely hátulról biztosította a cirkálókat, nehogy az őrjáratozó
amerikai rombolók onnan meglepjék őket. Bode újabb világító gránátokat lövetett
ki. A megbízhatatlan szerkezetek elenyésző része működött, ám azt megmutatták,
hogy több ellenséges hajó nincs a közelben. Erre a parancsnok - nagy kockázatot
vállalva - felkapcsoltatta a keresőfényszórókat. Körbepásztázva azok is csak a
sötét vízfelületet találták. 2.05-kor a fedélzetmester mindössze annyit írt a
hajónaplóba: A tüzelés teljesen megszűnt. Ellenséges hajók semerre sem láthatók.
A Chicago tovább folytatta útját nyugat felé. Érthetetlen miért, mert a védtelen
szállítóhajók éppen ellenkező irányban voltak. A többi cirkáló pedig - melyeknek
szintén segítségre lett volna szükségük - tőlük északra tartózkodott.
Zavarodottságból vagy pánikból - esetleg mindkettőtől - Bode semmit sem tett
azért, hogy utánajárjon annak, hogy a japánok mit művelnek arrafelé. Mi több,
még csak figyelmeztetést sem küldetett a tőlük 16 km-re hajózó északi rajnak.
Majdnem ugyanilyen zavarba ejtő a Scott ellentengernagy vezette harmadik hajóraj
tétlenkedése. Hajói fel és alá jártak a szorosban, miközben ügyet sem vetettek a
tőlük 30 km-nyivel zajló csata tűzpárbajának felvillanásaira. Scott-tól utólagos
magyarázatként elfogadták, hogy a távoli fényjátékot az elvonuló zivatar
villámlásainak tulajdonította. A szövetséges hajókon különben is teljes volt a
zűrzavar. A McCawIey fedélzetén Turnernek fogalma sem volt róla, hogy mi
történik pontosan. Mindössze annyit tudott, hogy katasztrófa előtt állnak. Ezért
elsősorban fedezet nélkül maradt csapat- és teherszállítói biztonsága járt a
fejében. Crutchley és az Australia meg túl messze voltak attól, hogy időben
odaérve ténylegesen a segítségükre lehettek volna. Az ellentengernagy ezért
útközben, rádión osztogatta parancsait, melyek viszont, a helyzet pontos
ismerete nélkül, csak fokozták a fejetlenséget.
MIKAWA CIRKÁLÓI TOVÁBB PUSZTÍTOTTAK
A déli csoport megtizedelése és szétszórása alig hat percig
tartott. Utána Mikawa teljes gőzzel, északnak fordította flottilláját, hogy az
ott lavírozó, másik ellenséges rajjal is elbánjon. A manőver közben hajóoszlopa
véletlenül ketté vált. Ám még ez is a malmára hajtotta a vizet, mert így éppen
ollóba tudták fogni a - közelgő végzetről mit sem sejtő - három nehézcirkálót és
a két rombolót. Világítást! - adta ki a parancsot az altengernagy. A Chokai
reflektorai pengeként hasítottak a koromsötétbe. A fénykévékben rögtön láthatóvá
vált az Astoria, a Quincy és a Vincennes, melyek teljesen gyanútlanul, csupán 25
km/h-s tempóval haladtak. Utóbbi hídján már ott volt Riefkhol sorhajókapitány,
akit az ügyeletes tiszt már akkor riasztott, mikor a távolban meglátták a
Chicago cirkáló által fellőtt világítógránátokat. Feltételezve, hogy a déli
csoport, holmi kordonon átcsúszni igyekvő, japán rombolóra vadászik, a
keresőreflektorok a legkevésbé sem nyugtalanították. Ezért csupán arra
utasította rádiósát, hogy adja le: Kapcsolják ki a fényeket! Barátok vagyunk.
1.48-kor az Astoria őrszemei cirkálójuk közvetlen közelében elszáguldó
torpedókat fedeztek fel. A parancsnoki állásába berobogó Greenman
sorhajókapitány megdöbbenve látta és hallotta, hogy lövegei már a 2. sortüzet
adják le. Tüzértisztje, Truesdell korvettkapitány, aki egész éjjel a makacskodó
tűzvezető radarral vesződött, ugyanis a helyén volt, mikor az ellenség
reflektorai befogták a hajót. Hallván a torpedókról és látván, hogy az első
gránátok az Astoria előtt csobbantak, tüstént parancsot adott a tűz
viszonzására. Utána rögtön elrendelte a teljes harckészültséget is. Greenman,
akárcsak a Chicago hídján Bode, persze semmit sem értett. Ki rendelte el a
riadót!? Ki a fene adott tűzparancsot!? Őrültek, nem látják, hogy saját
hajóinkra lődöznek!? Tüzet
szüntess! De azonnal! - ordibálta. Truesdell-nek közben
megfigyelője izgatottan jelentette: Uram, ezek Nachi-osztályú cirkálók! Semmi
kétség, hogy japán cirkálók! A tüzértiszt azonnal a hídra telefonált. Az ottani
híradós így adta át üzenetét: Mr. Truesdell azt kéri uram, hogy az ég
szerelmére, adjon végre tűzparancsot!
Egy szemhunyásnyival később az újabb ellenséges sortűz gránátjai
közvetlenül a hajóorr előtt csapódtak be. A gejzírként magasba szökő, hatalmas
víztölcsérek végre meggyőzték a parancsnokot. Tüzelést folytatni! Teljes gőzzel
előre! De már késő volt. Az 5. sortűz lövedékei az Astoria közepét találták
telibe. Az ott felgyújtott hidroplán elsőrendűen kivilágított célponttá tette. A
gránátok robbanásaitól rázkódó cirkálón egymás után némultak el a páncéltornyok
lövegei, aztán a hajógépek is leálltak. A fedélzeten felrobbanó lőszerkészlettől
tüzes pokollá változott az egész mindenség. A személyzet mégsem adta fel a
harcot. Az ágyúk elnémulásáig kilenc sortüzet adtak le. A lövedékekből három is
eltalálta Mikawa zászlóshajóját, a Chokait. A gránátok közül egy a
térképszobában robbanva megölte az összes navigációs tisztet és megsemmisítette
a térképeket. Az Astoria nem tarthatott ki sokáig. A tüzérek a tomboló tüzek, a
gépészek a betóduló tengervíz miatt voltak kénytelenek elhagyni szolgálati
helyeiket. A parancsnoki hídon sem volt életben már senki. A hajó egyre lassulva
hamarosan mozdulatlan "hullává" dermedt. A Quincy fedélzetén Moore
sorhajókapitányt az első sortüzek ugrasztották ki ágyából. A hídra berontva őt
és valamennyi ott tartózkodót elvakítottak a Chokai reflektorai. Lőjék már ki
azokat a rohadt fényszórókat! - adta ki első parancsát. Aztán, hirtelen
meggondolva magát, vissza is vonta: Hátha a fényforrások saját hajón vannak!
Inkább kapcsolják fel a mi reflektorainkat, hogy ők is észrevegyék, baráti hajó
vagyunk. A válasz nem is késett. Az ellenséges hajóoszlopok lövegei villába
fogták a Quincy-t. A halálosan pontos gránátzuhatag közben Moore már csak egy
parancsot tudott kiadni: Két tűz közé kerültünk! Minden lövegnek tűz! Küldjék
őket a pokolba! Aztán a következő gránátok tűzhatása egyszerűen elsöpörte a
hidat. Egy torpedó a 4-es kazánházban robbant és valósággal kibelezte a hajót. A
lángtengerben szinte azonnal krematóriummá változott az egész gépház. A léken
betörő víz pedig megölte azokat, akik túlélve a tűzvihart, oltani igyekeztek. A
talpon maradottak közül a rangidős - egy tüzértiszt - parancsot adott a hajó
elhagyására. A cirkáló 2.35-kor elsüllyedt. Az északi csoport élén haladó
Vincennes volt az utolsó hajó, melyre az ellenség lecsapott. A japán tüzérek
addigra már tökéletesen belőtték magukat. Ami a továbbiakban következett az nem
csata, hanem közönséges mészárlás volt. Három torpedó és - a kisebb űrméretű
lövedékeket nem is számolva - legalább 56 db 203 mm-es gránát csapódott a
szerencsétlen cirkáló testébe. A közelbe merészkedő ellenség még géppuskatűzzel
is elárasztotta felépítményét. A páncéltornyok felrobbantak, miközben az alsóbb
fedélzeteken megfékezhetetlenül pusztítottak a lángok. A dühöngő Riefkohl
sorhajókapitány még akkor is tűzparancsokat osztogatott, mikor hajóján már nem
akadt egyetlen egy, tüzelésre képes ágyú sem. Végül minderről tüzértisztje
világosította fel, aki a cirkáló orrában lévő bemérőállásból, tüzeken és
roncsokon átverekedve jutott el hozzá. A japán lövedékek még további öt percen
keresztül záporoztak a kiszolgáltatott Vincennes-re. Mikawa parancsára a japán
csapásmérők 2.15-kor szüntették be a tüzelést, aztán felszívódtak az éjszakában.
Riefkohl ekkor adhatott parancsot a menthetetlen cirkáló elhagyására, melyet
negyed órával később el is nyeltek a habok.
AZ ELSÖPRŐ JAPÁN GYŐZELEM MÉRLEGE
Abban a pillanatban a diadalmas japán cirkálók és a tőlük éppen 32
km-re kirakodó szállítóhajók között már csak három harcképes szövetséges
cirkáló, az Australia, a Hobart és a San Juan, valamint egy maréknyi romboló
állt. A fiatalabb tisztek arra unszolták Mikawa tengernagyot, hogy söpörje el az
ellenséges hídfőt. A kárjelentésekből megtudhatta, hogy összesen három hajóját
érték találatok, melyek 58 tengerész halálát és 53 sebesülését okozták. Az
általuk okozott pusztításhoz képest mindez eltörpült. Ám ő mégis, inkább józan
eszére hallgatott és a visszavonulás mellett döntött. Egyfelől azért, mert hajói
már lőszerkészletük zömét - több mint 1000 db 203 mm-es lövedéket és szinte
valamennyi torpedójukat - ellőtték. Másfelől meg, mert a közelgő napkelte a
bosszúálló amerikaiak légitámadásaival fenyegette. Ne feledjük, Mikawa nem
tudott róla, hogy Fletcher altengernagy, három repülőgép-hordozójával előző este
elhajózott. A japán parancsnok, elégedetten köteléke 32 perc alatt aratott
villámgyors éjszakai győzelmével Rabaul felé vette az irányt. Cirkálói útközben
csak azért lassítottak egyszer, hogy tűz alá vegyék, és súlyosan megrongálják a
Talbot amerikai rombolót. Visszafelé a támaszpontig meg is úsztak a
bombatámadásokat, de hajói közül 10-én a Kako cirkálót elsüllyesztette egy
amerikai tengeralattjáró. 9-én hajnaltájt a súlyosan megrongált Canberra is
"csatlakozott" az immár 730 m-es mélységben nyugvó Quincy és Vincennes
cirkálókhoz. Az Astoria megmentésére tett kísérletek szintén kudarcba fulladtak,
ezért 10-én dél körül azt is el kellett süllyeszteni. Az ausztrál
veszteséglistára 84 halott, az amerikaira 1024 került. A szövetséges hajókon
összesen 709-en sebesültek meg. 16 órakor - a csapásoktól sokkolva - Turner
szállítóhajóinak visszavonulást parancsolt. Néhányuk gyomrában még ott volt a
kirakásra váró felszerelés több mint 3/4-e. Az újabb rajtaütéstől rettegő
tengernagy azonban, sehogy sem mert tovább ott szobrozni. Inkább felszedte a
horgonyt és - a fedélzeteken még mintegy 1600 - tengerészgyalogossal egyetemben
- az 1700 km-re fekvő Új-Kaledónia biztonságos kikötői felé vette az irányt. A
Guadalcanalon hagyott bőrnyakúak csak négy napra elegendő lőszerrel és olyan
kevés élelemmel rendelkeztek, hogy a következő hetekben zsákmányolt rizsen
éltek. A japán rombolók pedig eközben, éjszakánként szabadon hajókáztak fel-alá
a sziget partjainál és lőtték állásaikat.'
BŰNBAKOK KERESTETNEK!
Az amerikai flotta-főparancsnokságot a Savó-szigetnél elszenvedett
vereség bizonyos tekintetben nagyobb megrázkódtatásként érte, mint a Pearl
Harbor-i. Ám utóbbinál legalább a súlyos veszteségekre mentségként szolgált,
hogy az a támadás hadüzenet nélküli volt. Savó esetében viszont ez nem lehetett
kifogás. A vezénylő parancsnokok ostoba elbizakodottságára nem is lehetett
mentség. Melytől elvakulva, még akkor sem látták be, hogy Amerika egy olyan
ellenséggel harcol, melynek elsőrendű a hadiflottája és aminek tengerészeit arra
képezték ki, hogy tökéletességre vigyék a támadó harcmodort. King admirális,
flotta-főparancsnok hat hétig egy szót sem ejtett a nyilvánosság előtt a savói
megalázó vereségről. Csak miután október 11-én éjjel Guadalcanal partjainál
lezajlott az első, vitathatatlanul amerikai győzelemmel végződött tengeri csata,
akkor adatott ki egy szűkszavú hivatalos közleményt a történtekről. A jó hírek
közé besuvasztva - mint a cukormázzal bevont keserű pirula - fel sem tűnt az a
pár sor, melyben futólag említés történt holmi korábbi csatában elvesztett négy
cirkálóról. King azonban addig sem vesztegette az idejét. Hepburn tengernaggyal
az élén vizsgálóbizottságot állított fel, hogy az derítse ki a katasztrófa
okait. A túlélők kikérdezése hónapokig eltartott. A feltáró jelentés végül 1943
májusában került King asztalára, aki kapásból 30 évre titkosította tartalmát.
Szeptemberben kelt levelében, az ausztrál és az amerikai flotta legmagasabb
rangú, illetékes parancsnokainak a következőket írta: A Hepburn-jelentés alapján
arra a megállapításra jutottam, hogy senki sem vonható felelősségre vétkes
szakszerűtlenségért. A vereség fő okainak a meglepetés és az a tény tekinthető,
hogy ez volt a legelső csatája a parancsnokoló tisztek legtöbbjének. Bár akadtak
köztük olyan személyek, akiknek harctéri teljesítménye még ezt figyelembe véve
sem ütötte meg a kívánt mércét. Ezért meg^ fogom tenni a szükséges
adminisztratív intézkedéseket. Bürokratikus zsargonban előadva így festett
számos ígéretes pályafutás derékba törésére és egy személyes tragédia
előidézése.
CSAK BIZONYOS FEJEK HULLOTTAK LE
Fletcher altengernagy, aki "megszökött" anyahajóival, hamarosan a
parton találta magát és többet sosem bíztak rá flottaköteléket. Riefkohl és
Greenman sorhajókapitányok nem kaptak új hajót. Bode sorhajókapitányt
leváltották a Chicago cirkáló éléről és őt is parti beosztásba "száműzték". Bode
később a kihallgatások során a kérdések tendenciájából arra következtetett, hogy
az ő nyakába akarják varrni a csúfos vereséget. Mivel nem kívánt ebben a
színjátékban elsőszámú bűnbak lenni, golyót repített a fejébe. Csupán Crutchley
és Turner ellentengernagyok úsztak meg simán. Mivel mindkettőjüket King
admirális jelölte ki a "Watchtower" hadművelet parancsnoki posztjaira, gyorsan
felmentést kaptak mindenféle vád alól. Pedig ha valakik felelőssé tehetők a
történtekért, akkor azok mindenképpen ők voltak. Legfőképp Crutchley, aki ostoba
döntésével - szinte Mikawa kezére játszva - három csoportra forgácsolta szét
erőit. Ezzel a döntéssel ráadásul megsértette a hadviselés legelemibb szabályát,
ami az erők mindenkori összpontosítását írja elő. Még ennél is bűnösebbnek
mondható Turner, aki jóváhagyta ezt az elhibázott lépést. Tetejébe az
ellentengernagy túlzott magabiztosságában még arra is képesnek érezte magát,
hogy megjósolja, mit fog tenni az ellenség. Igen súlyos volt az a mulasztása is,
hogy nem tudatta a szétszórtan hajókázó, biztosító kötelékekkel a
repülőgép-hordozók visszavonulását. A sors fintora, hogy míg a vereségért
felelős szövetséges admirálisoknak a hajuk szála sem görbült meg, addig a
győztes Mikawa altengernagyot a császári flotta főparancsnoksága súlyosan
elmarasztalta, amiért nem semmisítette meg a kirakodással elfoglalt, jóformán
védtelen hajókat is.
A savói események pozitívuma, hogy az amerikaiak tanultak belőle.
Többé nem fordult elő, hogy kapitányaik, akármilyen fáradtak is voltak -
ellenséges vizeken - pihenőre tértek volna, illetve engedélyezték volna, hogy
má- sodfokúra mérsékeljenek teljes harckészültséget. Az október 11-ei és a
november 13-ai éjszakai csatákban aztán az amerikaiak lepték meg a Guadalcanal
ágyúzására érkező japánokat. Habár mindkét esetben több ember és hajó pusztult
el a "Vasfenekű" tengerszorosba merülve, a veszteségek kiegyenlítettek voltak.
Miután pedig 1943. november 2-án éjjel, Bougainville partjainál a sokkal erősebb
japán köteléken rajtaütő amerikaiak, saját veszteség nélkül arattak fényes
győzelmet, a tengerészeknek többé már nem kellett szégyenkezve lehajtani
fejüket, ha szóba hozták előttük a '42 augusztusi, Savó-sziget melletti éjszakai
csatát.
Forrás: (Aranysas, 2003. júniusi szám)
Articles 
(0 vote)
