kaloz,
2005. február 24. Csütörtök 19:39
|
Átlagos értékelés : (0 szavazat) |
Megtekintések száma : 26516 |
Kedvenc : Nincs |
Rovat : Cikkek, Hajózástörténet |
A világ tengeri hatalmainak története eléggé ismert, az orosz flottáé azonban talán kevésbé. Ezen szeretnék segíteni egy cikk közzétételével, ami a hetvenes években a Szovjetunióban megjelent képeslap sorozat bevezetője volt, ill. mellékelem a képeket, és a hozzájuk fűzött magyarázatot.Remélem, érdekes olvasmány lesz.
Habár az állandó orosz flotta megalapítása évének
hivatalosan az 1696. számít, és az első hadihajó építésének az 1669., a
Haditengerészeti Flotta eredete a régmúltba, a IV – IX. századokba nyúlik
vissza. Azokban az időkben a délen – a Fekete-tenger, nyugaton – a Duna-alsó
folyása és keleten – az Északi-Donyec által határolt területet a keleti szláv
népek törzsei népesítették be, az antok – akiknek nem egyszer kellett megvédeni
saját függetlenségüket, és e célból hosszú tengeri hadjáratokat viselniük. Ők a
könnyű, de erős és kellően tengerálló, fából épült hajóikon eljutottak nemcsak
Bizánc fővárosáig, Konstantinápolyig, de bátran kihajóztak a Fekete-tenger
határain kívül, megjelentek a Földközi-tengeri Kréta szigeténél is.
A IX. század elején a keleti szlávok életében
nagy jelentőségűvé vált a „a varjégoktól a görögökig” kereskedelmi útvonal, ami
a Balti tengertől a Fekete- és Kaszpi-tengerekig húzódott. Ezektől az időktől
kezdve az oroszok tengeri hadjáratai a Fekete- és Kaszpi-tengereken, nemsokkal
később a Balti- és a Fehér-tengereken, rendszeresekké váltak. A régi keleti írók
tanúsága szerint az orosz kereskedő hajók rendszeres járatokat teljesítettek
Itália, Spanyolország és Észak-Afrika partjaihoz. Ezek az utak meggyőzően
beszélnek az elődök magasfokú tengeri tudásáról, merészségükről és
kitartásukról, az általuk épített hajók – loda-k kitűnő tengerjáró
képességeiről.
Rusz északi részén intenzív tengeri kereskedelmet
folytattak sok állammal és várossal a novgorodiak és a pomorok (orosz telepesek
a Fehér-tenger partján). A szőrmés vadak elejtésével és halászattal foglalkozva
évről évre, nem félve a jégtől és viharoktól, mind beljebb és beljebb jutottak
az Északi-Jeges-tenger északi és keleti területeire. Most a tudomány és technika
viharos fejlődésének évszázadában, az atomenergia és az elektronika korában nem
tehetjük meg, hogy ne adózzunk ezen emberek nagyszerűségének és merészségének.
Az új folyamatos keresése késztette őket a kis fából épült hajócskáikon – a
kocs-okon, távoli utak, expedíciók végrehajtására. 1595-ben elérték az Ob
torkolatát, ahol megalapították Obdorszk városát (jelenleg Szalehard), az 1601 –
1602-ben – a Tazovi öblöt, ahol öt év múlva megkezdődött az Észak
szőrmekereskedési központjának, Mangazej városának építése. Hajózás közben az
oroszok gyorsan elérték Tajmirt és a Léna torkolatát, megfordultak a Ján és az
Indigirka torkolatában. 1647-ben Vaszilij Bugri kozák vezér kocs-a áthajózott a
Kelet-Szibériai-tengeren, és eljutott a Kolimára. Szemjon Dezsnyev kozák a
következő évben Alsó-Kolimszkból induló expedíciója 1648. szeptember 20-án
eljutott az ázsiai kontinens legkeletibb pontjáig.
A XVII. század vége az orosz hajósok még egy
felfedezésével lett nevezetes: 1697-ben a kozák V. V. Atlaszov, az oroszok közül
elsőként, eljutott Kamcsatka és a Kurill-szigetek partjaihoz.
Ezek a hajóutak nemcsak a tengerhajózás
fejlődését segítették, az orosz tengerészek hajóvezetésben jártasságát,
gyakorlati tapasztalatait növelték, hanem a hajóépítés és a navigációs eszközök
fejlesztését is, és lehetővé tették Oroszország számára saját északi és keleti
határainak kiszélesítését.
Ugyanakkor mindezek ellenére Oroszország a XVII.
század végén a nyugat-európai országokkal folytatott kereskedelemhez a korábbiak
időkhöz hasonlóan csak egy kikötővel rendelkezett – Arhangelszkkel, ami ráadásul
a Fehér-tengernél, távol az élettel teli nemzetközi kereskedelmi útvonalaktól
feküdt. Ilyen feltételek között az egyre erősödő orosz államnak feltétlen
szüksége volt a Balti- és a déli tengerekhez vezető kijáratokra. Ezt nem csak az
ország gyorsan fejlődő gazdasága, de az orosz állam határainak megvédése is
megkövetelte, délen a krími tatárok és törökök, észak-nyugaton a svédek
támadásaitól. Az akkori nemzetközi helyzetet elemezve Marx az alábbiakat írta:
„Egyetlen nagy nemzet sem létezett és létezhetett a tengertől olyan elszigetelt
helyzetben, mint a kezdetekben Nagy Péter országa leledzett, és soha, egyetlen
nemzet nem békélt meg azzal, hogy a saját tengerpartja a folyók torkolatánál el
van tőle szakítva. Oroszország nem hagyhatta a Néva torkolatát, ezt a
természetes kijáratot Észak-Oroszország termékeinek kivitelére, a svédek kezében
csakúgy, mint a Don, a Dnyeper, a Bug torkolatait és a Kercsi tengerszorost a
nomád-tatárok kezében.”
Már az 1695-ös év első hadjárata bebizonyította
I. Péternek, hogy ennek a problémának a sikeres megoldásához elengedhetetlen a
flotta létezése. Ezért a haditevékenység időszakos visszafogása mellett Péter
nekifogott a Volgán, a Donon és mellékfolyóikon hajóépítő üzemek létrehozásához,
azután hadihajók építéséhez is.
Az első időkben saját erőfeszítéseit délnek
irányozva, 1696-ban I. Péter elfoglalta a Don Azovi-tengeri torkolatánál fekvő
török erődöt, Azovot. Ez a győzelem, aminek köszönhetően az orosz hajók szabad
kijárást nyertek az Azovi-tengerre, harcra buzdította I. Pétert a svédek ellen a
Baltikumi kijáratért, és 1700. augusztus 19-én meghirdette a harcot Svédország
ellen. Ezalatt a sokévi küzdelem alatt, mely a történelembe, mint az északi
háború vonult be, Oroszország, háborút vívva a Balti-tengeri kijáratért,
1702-től kezdődően nekilátott a Balti Flotta létrehozásának. Kezdetben a kisebb
hajók a szjászi műhelyben (a Szjász folyón) épültek, a 1703-tól – az olonyecki,
azután a lugai és a novoladogai műhelyekben, és nemsokára a Néva partján
alapított új városban, Szentpéterváron lévő Fő Admiralitásnál. A flotta hajóinak
egy része Arhangelszkben épült, ahonnan Skandináviát saját erőből körbehajózva
jutottak a Baltikára, egy részüket pedig külföldről vásárolták.
A svéd hadsereg Poltava alatti megsemmisítése
1709-ben lehetőséget biztosított Oroszországnak folytatni a tengeri kijáratért
vívott háborút nemcsak a Finn-öbölben, hanem a Balti-tenger más részein is,
aminek következtében a flotta szerepe jelentősen megnőtt. A szárazföldi
seregekkel váll-váll mellett harcolva a fiatal orosz flotta ezekben az években
egész sor csillogó oldalt írt be Oroszország történetébe. A Hangö-i győzelem, az
Ösel-sziget melletti csata, Viborg ostroma és elfoglalása, valamint a Hrengam
sziget melletti győzelem, hervadhatatlan dicsőséggel övezték az orosz hadsereg
és flotta zászlóit. Ezek a győzelmek az orosz állam által folytatott harcok
egészére pozitív befolyással voltak: Oroszország visszahódította az idegen
betolakodók által elszakított, a Finn-öböl észak-keleti partvidékén elterülő
földeket, és megerősítette hatalmát a Balti-tengeren.>
Ezekről a szent eseményekről, ezen idők
legjelentősebb hajóiról: a „Szent Péter” jachtról, a „Principium” gályáról, az
„Erőd”, a „Poltava”, a „Predesztinácia”, az „Ingermanland” hadihajókról szól az
alábbi, a kiadó által ajánlott „Az orosz hadiflotta története” művészi képeslap
sorozat.
A Lodja
A lodja a régi szlávok kicsiny vitolás-evezős
hajója. A lodja-k kereskedelmi hajózásra és hadjáratokra is használták.
Leginkább elterjedt és tengerjárásra alkalmas lodja-k a fedett és fedélzettel
ellátottak voltak.
Az ilyen hajók építése nagyon munkaigényes volt
és nagy tudást igényelt. A lodja-k építésére kettéégetett vagy kettévágott öreg
tölgyfa törzseket használtak, melyekbe mélyedéseket faragtak vagy égettek. Az
így kapott előgyártmányt vízbe áztatták, tűz fölött gőzölték, szétfeszítették
gerendákkal és ékekkel a szükséges mértékig, azután kiszárították. Ezután a
lodja belsejébe bókonyokat (bordákat) helyeztek, amiknek az oldalfal fölé
emelkedő végeihez a férőhely növelése végett fakarókkal deszkákat erősítettek. A
lodja mozgatására evezőket, vagy az egyetlen árbócra erősített vitorlát
használtak.
Eleinte a lodja-k fedélzet nélküliek voltak, de
már a XII. század közepére eleinte háncsból szövött, később deszkából készült
tetőt építettek, hogy megvédjék a rakományt és a hajó legénységét a rossz
időjárástól. Az ilyen lodja-kat nevezték fedélzetesnek.
A Kocs
A kocs, az északi pomorok fából készült,
egyárbocos, laposfenekű, egyfedélzetes tengeri hajója. Hossza általában 24 m-ig,
szélessége 8 m-ig terjedt, 30 ember és 30 to-nál több rakomány szállítására volt
alkalmas. Mozgatása szarvasbőrből varrt vitorlával vagy evezőkkel, kormányzása
függesztett kormánylapáttal történt. Az ilyen hajókon, melyek kitűntek erős
testükkel és jó tengerjáró képességükkel, aminek köszönhetően vad tengeri
viharokat is átvészeltek, az Északi-Jeges-tengeren hajózva az orosz
kutatók-felfedezők a XVI–XVII. századokban merész „mangazéjszki utakat” tettek
meg, birtokba véve Szibéria hatalmas területeit.
Az "Orjol" vitorláshajó
A hajó építését 1667-ben, a Kolomnától nem messze
lévő Oka folyó mentén fekvő Gyegyinovo faluban kezdték el. Feladata a Perzsiával
kereskedő tengeri hajók védelme a Kaszpi-tengeren. Az építését 1669-ben fejezték
be.
Ez volt Oroszország első hadihajója.
Kétfedélzetes, háromárbocos tengeri vitorlás volt, 25 m hosszal, 6,5 m
szélességgel, 1,5 m merüléssel. 22 ágyúval, és kézi gránátokkal volt
felszerelve.
1669 nyarán az "Orjol" egy kisebb flottila
tagjaként előbb Nyizsnyij-Novgorodba ment, onnan a Volgán lehajózott
Asztrahányba. 1670-ben elfoglalták Sztyepan Razin felkelő parasztjai. A cári
hadak által levert felkelés után a hajó semmilyen hasznos tevékenységet nem
végzett. Az akkori idők dokumentumai szerint alapos a feltételezés, hogy a hajó
hosszú évek során feladat nélkül a Kutum folyón állt Asztrahány egyik külvárosa
közelében, míg teljesen tönkre nem ment.
A „szent péter” jacht
A „Szent Péter” az első orosz hadihajó, amely az
orosz lobogót külföldi vizekre elvitte.
Hollandiában építették, 1693-ban, I. Péter
megrendelésére, és még abban az évben megérkezett Arhangelszkbe – az akkori idők
Oroszországának egyetlen tengeri kikötőjébe.
Ez a nem nagy méretű, kereszt- és
hosszvitorlázattal felszerelt egyárbocos vitorlás hajó 12 ágyúval volt
felszerelve. Az oldalak mentén balasztsúlyokat erősítettek fel, hogy viharos
tengeren jobb legyen az állékonysága.
1693-ban, a Fehér-tenger partvidékének
megszemlélésére ezen a hajón hajózott I. Péter. Ő ezután még kétszer
tartózkodott a jacht fedélzetén: a Szoloveci kolostor meglátogatásakor, és
később – amikor az összes orosz hajó kötelékével idegen kereskedőhajókat kísért
a Fehér-tengeren.
Az utolsó éveiben a „Szent Péter” jachtot
kereskedelmi hajóvá alakították át.
Azov török erődjének elfoglalása
Hogy kijáratot szerezzenek az Azovi-, azután a
Fekete-tengerre, az orosz seregeknek legelőször el kellett foglalniuk a Don
torkolatánál fekvő, jól megerősített török erődöt, Azov-ot. Ugyanakkor I. Péter
1695-ben tett első kísérlete az erőd elfoglalására, az orosz flotta hiányában
eredménytelenül végződött.
Következő évben I. Péter átirányította ide a
tengerről a speciálisan blokádra épített flottáját, amely két 36 ágyús
hadihajóból és 22 gályából állt. Május 27-én az Azovi-tengerre hajózva ezek a
hajók blokád alá vették a tenger felől Azov-ot, nem adván lehetőséget a török
flottának, hogy erősítést szállítson az ostromlott erődnek. A szárazföldi hadak
és a flotta közös blokádtevékenységének eredményeképp Azov 1696. július 18-án
elesett.
A „Principium” gálya
A gálya 1696 elején, Voronyezsben épült holland
minta alapján. Ugyanazon év április 2-án, két azonos típusú hajóval együtt vízre
bocsátották.
Hossza – 38 m, szélessége – 6 m, magassága a
gerinctől a fedéltzetig – 4 m körüli. Meghajtása 34 pár evezővel történt. A
hajószemélyzet létszáma elérte a 170 főt. fegyverzete 6 ágyúból állt. A
„Principium” mintájára, mindössze kisebb módosításokkal még 22 hajó épült I.
Péter azovi-tengeri hadjáratához.
1696. május 3-án a „Principium” I. Péter
parancsnoksága alatt egy nyolc hajóból álló osztály élén elhagyta Voronyezs-t,
és tizenkétnapos, vitorlákkal megtett hajóút után megérkezett Cserkasszk-ba.
Ezen az úton írta meg I. Péter a „Tengeri Szabályzat” alapjául szolgáló ún.
„Gályarendelet”-et, , amiben meg voltak határozva a nappali és az éjszakai
jelzések, valamint a tengeri ütközetre vonatkozó utasítások.
Május 27-én ez a hajó a flotta állományából
elsőként hajózott ki az Azovi-tengerre, és júniusban részt vett az orosz
seregeknek a török erőd, Azov elleni blokádjában a tenger felől, ami végül is
védők megadásával végződött.
Az Azov elleni harci tevékenység befejeződésével
a gályát leszerelték, és az erődtől nem messze a Donra vitték, ahol
tönkremenetele miatt darabokra szedték.
Az akkori idők dokumentumaiban még mint
„Őfelsége” és „Kumandera” is említették.
A „Predesztinacia” hadihajó
A hajót 1698. november 19-én, maga I. Péter
kezdte el építeni, Voronyezsben. 1700. április 27-én bocsátották vízre, és 1702.
áprilisában átvitték Azovba.
Hossza – 36 m, szélessége – 9,5 m, a személyzete
– 253 fő. Fegyverzete 58 ágyú.
Ez az orosz mesterek által épített hajó a jó
tengerjáró képességei mellett néhány sajátossággal is rendelkezett, nemcsak az
orosz, de a külföldi hajókkal szemben is. A hajótest szerkezete úgy lett
kialakítva, hogy ha megrongálódott vagy elvesztette a hajógerincét, a hajó
folytathatta útját, nem fenyegette elsüllyedés. Péter szavai szerint „a hajó
ezért nagyon szép volt, nagyon arányos, nagyon művészi és nagyon jól eltalált
méreteiben.”
Építői, Szklájev és Verescsagin mesterségét
magasan értékelték az akkori idők legjobb hajóépítői – a holland, dán és angol
szakemberek. Ugyanakkor bebizonyítani harci és tengerjáró képességeit a hajó nem
tudta, az azovi flotta abban az években kényszerű tétlensége miatt. 1711-ben,
Azov feladásakor eladták a török kormánynak.
Az „Erőd” hadihajó
Az „Erőd” az első orosz hadihajó, amely kihajózva
a Fekete-tengerre, meglátogatta Konstantinápolyt.
Pansin-ban építették, nem messze a Don
torkolatától. Hossza – 37,8 m, szélessége – 7,3 m, személyzete – 106 fő,
fegyverzete – 46 ágyú.
1699 nyarán Pamburg kapitány vezénylete alatt az
„Erőd” E. M. Ukraincev duma-tanácsos vezette követi missziót szállított
Konstantinápolyba. Az orosz hadihajó megjelenése a török főváros falainál és az
egész orosz hajóhadé Kercs-nél, a török szultánt Oroszországhoz fűződő viszonya
átgondolására késztették. Törökország és Oroszország között békeegyezmény jött
létre.
Az „Erőd” ezen útja jelentős azért is, mert az
orosz tengerészek először végeztek hidrográfiai méréseket a Kercsi-szorosban és
a Balaklava-öbölben, és összeállították a krími partok első térképeit.
A konstantinápolyi állomásozás idején az „Erőd”
fedélzetén sok török és külföldi szakember megfordult, magasra értékelve az
orosz hajóépítést. A következő, 1700-as évben az „Erőd” 170 orosz hadifogollyal
a fedélzetén visszatért Törökországból Azov-ba.
Harc a svéd hajókkal a Néva torkolatában
AZ oroszok Balti-tengerre történő kijutását két
svéd erőd – Noteburg a Néva forrásánál, és Niensanc közel annak
torkolatához.1702. október 11-én elfoglalva az elsőt, a következő év május 1-vel
a másodikat is, I. Péter 1703. május 7-én virradatkor, kihasználva az esős,
ködös időt, 30 csónakra ültetve két osztag katonáit, megtámadta a Niensanc-hoz
érkezett és ott lehorgonyzott 10 ágyús svéd galliont, a „Hedan”-t és a 8 ágyús
„Astrild”-et. A meglepetésszerű rajtaütésre a svédek viharos ágyú- és
kézifegyver tüzet nyitottak, de az orosz hajók által körülvéve, azok sikeres
csáklyázó harca után kénytelenek voltak leereszteni lobogójukat és megadni
magukat.
Ezután a győzelem után a svédek kénytelenek
voltak elhagyni a Néva torkolatát. Védelmére a Janni-Szari szigeten 1703-ban
létrehoztak egy erődöt (ma a Péter-Pál erőd), és megalapították Szentpétervár
városát – az első orosz kikötőt a Balti tenger partján.
Az Admiralitás építése
Felismerve a flotta döntő szerepét Oroszország
tengerekhez történő kijutásáért folytatott harcokban, I. Péter mindjárt
Szentpétervár 1703-ban történt megalapítása után, az erődítmények és a városi
épületek építésével egyidőben hozzálátott az új város közepén agy hajóépítő
műhely – az Admiralitás felszereléséhez. Az alapvető munkálatok 1705 végére
elkészültek. A hajóépítő műhely építése mellett a városban létrejöttek a hajók
építéséhez és felszereléséhez szükséges fémmegmunkáló, kötélverő, mázoló,
asztalos és más segédüzemek.
Már 1704 februárjában az Új Admiralitásnál
megkezdték az első kisméretű vitorlás és evezős hajók építését, öt év múlva – az
első sorhajóét. Néhány év múlva ez az üzem a legnagyobb lett az országban, és a
legnagyobb vitorláshajók építésére is képes volt; az északi háború végére itt
építették a Balti Flotta alapvető erejét képező összes sorhajó 50 %-át. Míg a
kezdetekkor az üzemben 500 fő dolgozott, az 1710. évben már 4720, az 1725. évben
– 15 000.
A „Poltava” sorhajó
A „Poltava” az első sorhajó, amit Péterváron
építettek. Építését 1709. decmber 15-én kezdték a szentpétervári Admiralitásnál,
és 1712. június 15-én bocsátották vízre.
Az 1709. június 27-én Poltava alatt az orosz
seregek svédek felett aratott győzelme emlékére elnevezett „Poltava” építését
I. Péter irányította. Hossza – 34,6 m, szélessége – 11,7 m, merülésa – 4,6
m, 54 db 18, 12 és 6 fontos ágyúval volt felszerelve.
A Balti Hadihajó Flotta soraiba lépve ez a hajó
az északi háború összes hadjáratában részt vett, és 1713 májusában, a gályák
Helsingfors elleni tevékenységét fedezve, I. Péter zászlóshajója volt.
1732. után ezt a hajót, alkalmatlanná válva a
további tengeri szolgálatra, törölték a flotta állományából, és
szétbontották.
A Hangö-i győzelem
Az 1714-es hadjárat során az orosz parancsnokság
az evezős flottához tartozó 99 hajó 15 000 fős desszantjával elhatározta,
hogy elfoglalja az Aland-szigeteket, és siker esetén Svédország földjére lép. I.
Péter elhatározta a Hangö-i földnyelven egy fa csúszda építését, hogy átvigyen
néhány hajót Hangö-től nyugatra, és meglepetésszerű támadást indítson az
ellenség hátából. Két nap múlva, július 25-én, a helyi halászoktól tudomást
szerezve az átjáró építéséről, a svéd hajóraj parancsnoka az építkezéshez
Erensild admirális vezénylete alatt 10 hajót küldött, ezzel megosztva saját
flottája erejét. Ezt I. Péter habozás nélkül kihasználta. A következő nap
reggelén, a szélcsendet és a meglepetés erejét kihasználva, a svéd kötelék
szétzúzására irányította az előőrsöt és az őrhajókat. Július 27-én az előretört
35 könnyű gálya mellé felsorakozott az orosz flotta többi hajója is. Ezen a
napon az orosz előőörs megtámadta Erensild admirális Hangö-nél álló hajóit, és
háromórás elkeseredett harcban elfoglalta azokat. Az orosz flotta győzelme
teljes volt, mind a tíz hajó fogságba került.
A Hangö-i győzelem – az orosz reguláris flotta
első hatalmas győzelme – lehetővé tette az orosz csapatok számára egész
Finnország elfoglalását, és a harci tevékenységek áthelyezését Svédország
területére.
Az „Ingermanland” sorhajó
Építését 1712-ben kezdték el az Admiralitásnál
Szentpéterváron Kozenc hajóépítő mester vezetésével. 1715. május 1-én vízre
bocsátották, és hamarosan besorolták a Balti Hadihajó Flotta állományában.
Háromárbocos, kétfedélzetes, 64 ágyús sorhajó,
hossza – 46 m, szélessége – 12,8 m, merülése – kb. 5,6 m. Nevét a Néva
torkolatánál elterülő ősi orosz földekről kapta, melyeket 1703-ban foglaltak
vissza az idegen bitorlóktól. Hadrendbe állítás után az „Ingermanland” néhány
éven keresztül I. Péter zászlóshajója volt a Balti-tengeren. 1716 augusztusában
Péter cár vezényelte, hadilobogóját az „Ingermanland” árbocán viselve, a
Koppenhágától a Bornholm szigetig és vissza úton a svéd flottára vadászó
egyesített orosz-dán-angol-holland flottát, melynek állományába 70 sorhajó és
nagyszámú jóval kisebb hajó tartozott.
Ennek emlékére I. Péter megparancsolta, hogy az
„Ingermanland”-ot meg kell őrizni az utókor részére, ugyanakkor a hajó a
kronstadti végső kikötőhelyén vesztegelve elsüllyedt, és a következő évben, a
helyreállítás lehetetlensége miatt, szétbontották.
Harc az Ösel-szigetnél
1709 májusában az orosz hadvezetés tudomására
jutott, hogy a svéd hadihajók osztaga kihajózott a Balti-tengerre. Keresésükre
Reval-ból (ma Tallin) május 15-én a másodosztályú kapitány Naum Szenjávin
parancsnoksága alatt kifutott hat sorhajó és 18 ágyús-hadihajó, amik kilenc nap
cirkálás végén az Ösel-szigetnél találkoztak három svéd hajóval. Megközelítve az
ellenséget, az orosz osztag intenzív tüzérségi tüzet zúdított az ellenség
zászlóshajójára, a „Vachmeister” 52 ágyús sorhajóra, ami a harc közben komoly
sérüléseket szenvedett.
A svéd hajó megpróbált futásban menedéket
keresni, de háromórás üldözés után két orosz hadihajó elfogta. A másik két svéd
hajó – a „Carlson Wappen” fregatt és a „Bjorngardus” brigantin szintén nem
bírván elviselni az orosz hajók megsemmisítő tüzét, levonták lobogóikat. Az
orosz erők vesztesége ebben az ütközetben mindössze kilenc sebesült volt.
Az Öseel-sziget melletti ütközetben az
Oroszországi Flotta megszerezte első, kizárólag tüzérségi tűzzel elért
győzelmét, melynek során nem kellett a csáklyázás módszerét alkalmazni.
Csata Hrengam szigeténél
1720 májusában az Aland-szigetek környezetébe
behatolt a svéd hajók 1 sorhajóból, 4 fregattból és 9 kisebb hajóból álló
osztálya. A Golicin herceg parancsnoksága alatt lévő orosz evezős flotta (61
könnyűgálya és több mint 20 csónak) parancsot kapott a nem kívánt látogatók
megtámadására, és az adott körzetből történő elűzésükre. Július 27-én az orosz
hajók Lameland szigeténél felfedezték a svéd hajókat, de az élénk szélben a
nyílt vízen megtámadni az ellenséget nem vállalták, hanem maguk után csalták az
ellenséget a Hrengam-sziget melletti sziklazátonyok közé. A sziklák között a
svéd hajók nem tudtak szabadon manőverezni, és végül az orosz könnyűgályák
minden irányból jövő kitartó támadása eredményeképp négy fregatt megcsáklyázásra
és elfoglalásra került, a többi hajók sietve eltávoztak.
Megnyerve ezt az ütközetet, ami az orosz és a svéd
flották utolsó komoly összecsapása volt az északi háborúban, az orosz flotta még
jobban megerősítette uralkodó helyzetét az Avo-Aland szigetvilág körzetében. Ez
a körülmény is segítette az orosz evezős flotta sikeres partraszállását
Svédországban, 1721-ben.
„Az orosz flotta nagypapája”
1688-ban a fiatal I. Péter figyelmét felkeltette
dédnagyapja csónakja. Az orosz reguláris flotta leendő megalapítója ezen a
hajócskán tette meg első lépéseit a tengeri tudományok alapjainak
tanulmányozására, először a Jauzán, később az Izmajlov víztárolón és a
Perejaszlav-tavon. A Perejaszlav-tavon hamarosan hasonló hajókból álló egész kis
„flottillácskát” alakított ki. Ettől kezdve a tenger és a tengeri hadviselés
gondolata egy percre sem hagyta el Pétert.
1723 tavaszán, az orosz flotta által szerzett sok
győzelem után I. Péternek eszébe jutott korábbi „kedvenc”-e, és utasítására a
csónakot Pétervárra szállították, azután Kronstadtba. 1723. augusztus 11-én „Az
orosz flotta nagypapája” I. Péter sajátkezű irányításával, 200 gálya
kíséretében, másfélezer ágyú dörgése és hangos „hurrá” kiáltások közepette
elhajózott a Balti Flotta zászlódíszben álló hajói előtt.
A következő nap, mint a reguláris orosz flotta
születésének emlékműve, a Péter-Pál erődben örök megőrzésre lett kiállítva. A
mai időkben a Szent-Pétervári Központi Haditengerészeti Múzeumnak kiemelkedő
kiállítási darabja.
szöveg: Szergej Berezsnoj,
festmények: Igor Rogyionovoroszból fordította és átdolgozta: Kurusa
Sándor |
|
|