|  1 of 6 Page There are no translations available Az 1588-as Spanyol armada történetét gondolom, sokan ismerik. Ez a cikk az Armada nápolyi flottaegységének 4 hajójáról szól.
 A források, amelyeket felhasználtam a cikk megírásához, a hajó megtervezéséhez, és amelyekre a továbbiakban hivatkozni fogok, a következõek:
 1.: David Howard: Az Armada pusztulása, Kossuth Könyvkiadó 1984, ISBN 963 09 2394 7
 2.: Roger Whiting: A spanyol armada, Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 2007, ISBN 978 963 7054 464
 3.: Gabriele Hoffmann: Elsüllyedt világok, A tenger alatti régészet regénye, Novotrade Rt., ISBN 963 585 014 4
 
A készülõ makettet nem nevesítem, mivel a rekonstrukcióhoz felhasznált 
festmény nem adja meg a rajta szereplõ hajó nevét, és a források alapján
sem azonosítható a galleass. Ettõl függetlenül következtetéseket fogok 
levonni, hogy melyik egység lehet a festményen.
 A nápolyi flottaegység hajói, az 1588. május 9-dikei szemle alapján, Hugo de Moncada vezetésével, név szerint:
 San Lorenzo     50 ágyú, 386 fõ, 300 gályarab
 Zuniga        50 ágyú, 290 fõ, 300 gályarab
 Girona        50 ágyú, 289 fõ, 300 gályarab
 Napolitana    50 ágyú, 376 fõ, 300 gályarab
 A flottaegység egyes hajóinak története a megjelölt források alapján a következõ:
 1588. július 23. La Coruna
 A Zuniga háromárbocos hadigálya vitorlafelvonás eltörte kormánycsapjait
(a hadigályák mindig sokat bajlódtak a kormánylapátjaikkal), (1. 114. 
o.)
 1588. augusztus 4. Wight szigeti csata:
 Lord Howard olyannyira csalódott volt csütörtökön reggel, hogy evezõs 
csónakokkal vontattatta hajóját két spanyol bárka, a lemaradó San Luis 
hadigálya és a Santa Ana vitorlás után. Hamarosan három hadigálya is 
felbukkant  az egyik De Leyva hatalmas vitorlását vontatta  és 
csatlakozott a csetepatéhoz. Lord Howard késõbb azt állította, mindegyik
hajóban jelentõs károkat okozott. Igazság szerint azonban nem sok 
sérülés esett: a Girona elvesztette a tatlámpását, a San Lorenzo pedig a
hajóorrot díszítõ szobrot. Komolyabban a Zuniga sérült: egy lövés 
átütötte a hajótestet a vízvonal alatt, aminek következtében erõsen 
jobbra dõlt. (2. 92. o.)
 1588. augusztus 7. Calais-i kitörés
 A spanyol hajók egymás után szabadultak meg horgonyaiktól, s kötöttek 
rájuk bóját. Alig öt perccel azt követõen, hogy a gyújtóhajók áttörtek a
naszádok vonalán, a vitorlák sorra nyíltak szét, az Armada hajói útnak 
indultak. Nem egy összeütközés történt azonban, ahogy a sötétben 
nehézkesen manõverezõ bárkák egymásnak rohantak. A hadigálya-flottilla 
zászlóshajója, a San Lorenzo súlyosan megrongálódott, amikor 
kormánylapátja belegabalyodott egy másik hajó horgonykötelébe. (2. 103 
o.)
 Természetesen elõfordultak összeütközések. Elõször is a San Martin nem 
tudott megfordulni, mert mindkét oldalán torlódtak mellette. De 
mindössze egyetlen sérült meg súlyosan: a San Lorenzo, a nagy hadigályák
zászlóshajója, pedig éppen ennek volt a legkevesebb oka rá, hogy ilyen 
helyzetbe kerüljön. Az ember azt hihetné, hogy evezõsei 
szembeszegülhettek volna a dagállyal, hogy ne forduljanak el a széllel; 
csakhogy a gálya kormánylapátja beleakadt egy másik hajó horgonyláncába,
és leszakadt. (1. 195. o.)
 1588. augusztus 8. Gravelines-i csata
 Az elsõ, amit Howard megpillantott, a ronccsá lett San Lorenzo 
háromárbocos hadigálya volt, amint partközelben evickél Calais felé; sok
száz gályarab inaszakadtából húzta az evezõt. Howard nem állhatott 
ellen ekkora kísértésnek. Akárcsak az elõzõ héten Drake, õ is gazdag 
zsákmányra szomjazott. Elfordult a fõ iránytól, egész hajóraja a 
nyomában.
 A tengeri hadviselés erkölcsi szabályai szerint ez igazolhatatlan lépés 
volt, hiszen életének legdöntõbb csatája várt Howardra, olyan 
összecsapás, amelytõl Anglia sorsa függött. Õrült döntés is volt, nem 
csupán bûnös cselekedet, de ha volt is angol parancsnok, aki 
helytelenítette a fõparancsnok döntését, mindenesetre hallgatott róla. 
Amikor a nagy hadigályán észlelték, hogy üldözik õket, a spanyolok még 
közelebb eveztek a parthoz, majd végül felfutottak a fövenyre. Amint a 
dagály visszahúzódott, a gálya megdõlt a part felé, tengerre irányzott 
ágyúi pedig tehetetlenül meredtek az égnek.
 Egy háromárbocos hadigálya merülése jóval csekélyebb, mint egy vitorlás 
hadihajóé, Howard emiatt nem is tudott a San Lorenzo közelébe jutni, a 
víz ugyanis itt igen sekély, még a parttól egy mérföldnyire is az, így 
azután az angoloknak eszükbe sem juthatott, hogy apály idején 
megközelítsék a zsákmányt. Howard tehát egy hosszú dereglyét bocsátott 
alá, továbbá néhány kisebbet, zsúfolva lelkes önkéntesekkel. Az 
ellenfelek heves tûzharcot vívtak muskétáikkal, és mindkét oldalon sok 
tengerészt ért halálos lövés. A fegyverropogás csak akkor szûnt meg, 
amikor Don Hugo de Moncada hajóraj parancsnok holtan rogyott össze; a 
szeme között érte a golyó. Ekkor a matrózok, a katonák és a rabok 
sorsára hagyták a gályát, és kiúsztak vagy kigázoltak a partra. 
 Most 
azután sem a spanyolok, sem a franciák, sem pedig Howard nem tudta ismét
vízre bocsájtania San Lorenzót. Ott hevert még sokáig Calais elõtt a 
fövenyen, amíg teljesen el nem korhadt. (1. 199., 200. o.)
 Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a San Lorenzo sérült kormánylapátjával 
igen könnyû célpontot jelent. Kapitánya mindent megtett, hogy mielõbb a 
calais-i helyõrség tüzérsége által lefedett vizekre evezzen, ám Lord 
Howard teljes hajóraja a nyomába eredt. Sir Drake is megtette, hogy a 
flottát magára hagyva Recalde hajója után vetette magát, s most Howard 
viselkedett nagyarányú ütközetre készülõ hajóhad admirálisához 
méltatlanul.
 A spanyol hadigálya, fedélzetén 300 katonával, 450 evezõssel és 
tengernyi ezüsttel és arannyal azonban olyan sekély vizekre 
merészkedett, hogy evezõsei már nem tudták mozgatni a súlyos hajótestet.
Howard nyomban 15, önkéntesekkel megrakott, hosszúcsónakot küldetett a 
zátonyra futott hajó kivégzésére. Tûzpárbaj vette kezdetét, melynek 
során nagyon sokan vesztették életüket. A csetepaténak a 
hajórajparancsnok, Don Hugo de Moncada halála vetett véget, akinek egy 
lövedék kiverte mindkét szemét. 
 A hadigálya a zátonyon ragadva idõvel 
elkorhadt. (2. 103., 104. o.)
 1588. szeptember 16.
 Boetinus Clancy komolyan aggódott a Zuniga vitorlás (50 ágyú, 
fedélzetén 290 fõs legénységgel, illetve kalandorokkal, inasokkal, 
felcserekkel és papokkal) miatt is, melyrõl már szeptember 16-án 
jelentést készített Bingham számára. Az említett hajónak két 
mentõcsónakja van, melyek közül az egyik leszakadt a hajóról és a partra
sodródott. Ez nem olyan, mint az angol mentõcsónakok. Legalább 20 
embert szállíthatnak, színük vörös, hasonló színû horgonyukat hajóforma 
díszíti, s aprócska fedélzete is van. Miféle hajó ez, nem tudom. A Juan
de Saavedra parancsnoksága alatt álló vitorlás sérült kormánylapátjával
az Orkney- és a Fair-szigetek között hajózott el, hiába próbálva 
segítséget kérni Medina Sidoniától vagy Recalde-tõl. Szeptember elején a
Tralee öböl közelében járt, szeptember 14. és 22. között pedig 
Liscannor partjainál horgonyzott, s nyilvánvalóan nem volt olyan 
állapotban, hogy nyomban Spanyolországba induljon. Éppen élelmet és 
vizet vett fel, amikor Bingham jelentette ottlétét. 
 A hajó végül mégis
hazaindult, de besodródott a La Manche csatornába, egészen a Calais 
közelében lévõ Havre de Grace kikötõjéig, amelyet október 11-én ért el. 
Ott a zátonyra futott San Lorenzo gerendáit felhasználva kijavították a 
sérüléseit, s fedélzetére vette az utóbbi dereglye 56 túlélõjét is. 
1589. áprilisában ismét kihajózott, de a viharos tenger miatt kénytelen 
volt visszahúzódni La Havre kikötõjébe. Lázadás tört ki, amelyet hamar 
elfojtottak. Noha a hajótest megült a tengerfenék homokjában, végül 
valószínûleg mégis sikeresen hazatért Spanyolországba. (2. 156., 157. 
o.)
 1588. október 26.
 A megmaradt hajó a Girona nevû háromárbocos hadigálya volt; legénysége 
azon fáradozott, hogy a két hajóroncs palánkjaival valamiképpen 
összefoldozza a hajót, amelynek kormánylapátja ismét eltörött. Az ír 
falucskában majdnem 1600 ember zsúfolódott össze. A Girona semmiképpen 
nem szállíthatta el ezt a tömeget. Akadtak azonban közöttük írek, akik 
hajlandónak mutatkoztak ottmaradni, mások, a betegek, a sebesültek, a 
haldoklók amúgy sem tudták elszánni magukat az újabb tengeri útra, és 
úgy döntöttek, inkább vállalják a kockázatot és új életet kezdenek az 
idegen parton. Legalább 300 embert rostáltak ki ekképpen, s vagy 
ezerháromszázat zsúfoltak a hadigályára. Október 26-án úgy-ahogy 
befejezték a javításokat, és a gálya kifutott a tengerre. (1. 253., 
254. o.)
 Valójában a három hajó közül kettõ hajótörést szenvedett, s csupán a 
Girona gálya (700-800 hajótonna, hossza 45 m, 36 evezõ, legénysége 
102/121, 244 evezõs, 186/196 katona, 50 ágyú) maradt a felszínen. 
Legénysége a másik két hajóról leszedett palánkokkal MSweeney Bannagh 
embereinek és csónakjainak segítségével megpróbálták betömni a 
hajótesten keletkezett lékeket. Az öt hajó teljes, életben maradt 
legénysége valamivel több mint 1500 fõt számlált  akkor a legnagyobb 
spanyol haderõ Írországban -, s a Girona önmagában ennyi embert 
elszállítani nem tudott. A köztük lévõ írek szívesen maradtak 
hazájukban, a sebesültek és a betegek pedig nem bírtak volna ki egy 
hosszú tengeri utazást. Ám még így is 1300 (a különbözõ források szerint
800 és 1800 között) fõ kellett, hogy hajóra szálljon. Október 26-án, a 
tél közeledtével vitorláztak ki egy immár alapvetõen meggyengült 
szerkezetû hajó fedélzetén. (2. 139. o.)
 1588. október 28.
 Eleve reménytelen vállalkozás volt, hiszen már majdnem a tél derekán 
jártak, hajójuk pedig iszonyúan túlterhelt és roskatag volt. Ismét 
Skócia felé evickéltek, hogy délnyugati széllel megkerüljék Írország 
legészakibb csücskét. Ám az északi part felõl Isten szele, amely már 
oly sokszor sújtott le rájuk, újra csak északi irányba fordult, 
viharossá vált, és a part felé ûzte a hajót. A hadigálya megroppant, 
újonnan tákolt kormánylapátja leszakadt, a hullámok pedig olyan 
hatalmassá duzzadtak, hogy az evezõsök nem használhatták lapátjaikat. 
Éjféltájban Dunluce Castle közelében zátonyra futottak, és a haj percek 
alatt alkotóelemeire hullott szét. Kilenc kivételével mind az 1300 ember
a vízbe veszett, köztük de Leyva is, valamint a másik három hajó 
parancsnoka és kapitánya, nemkülönben a legelõkelõbb spanyol családok 
színe-virága. (1. 254. o.)
 Tekintettel a gyenge kormánylapátra, nem mertek minden vitorlát 
felhúzni, ahogy a veszélyes sziklákkal, kövekkel csipkézett partvonalat 
követve hajóztak úticéljuk felé. Útjuk második napján a szél északira 
fordult, ami számukra a lehetõ legrosszabb volt, hiszen így a part felé 
sodorta õket. A szél hamarosan viharossá fokozódott. Október 28-án 
hajnalra a Girona mg közelebb került a parthoz, miközben vadul 
hánykolódott az erõsen hullámzó tengeren. Kora délelõtt, a Lough Foyle 
bejárata közelében, amikor csupán 54 km-t kellett volna hajózni, hogy 
Írországot végleg maguk mögött hagyják, a kormánylapát végül megadta 
magát és eltörött. A tenger túlságosan viharos volt ahhoz, hogy az 
evezõket használják. Tehetetlenül hánykolódott a hajó egész éjszaka, 
majd nem sokkal éjfél elõtt az Antrim mentén fekvõ Giants Causeway 
közelében, a Lacada-foknál nekicsapódott egy sziklának, mely 
felhasította a hajófeneket, és valószínûleg fel is borította a hajót. A 
hátsó felépítmény letörött és kelet felé sodródott a tengeren, a 
kapitány kabinja pedig kiszakadt a hajótestbõl. Csupán kilencen élték 
túl a katasztrófát; Don Alonzo nem volt közöttük. (2. 140.o.)
 
 A fentiekben felsoroltak alapján a négy galleass közül, a San Lorenzó 
Calais mellett zátonyra futott, és kifosztva elkorhadt; a Zuniga Skócia 
és Írország megkerülésével Calais és La Havre kikötõinek érintésével 
valószínûleg hazatért, bár nincs pontos információ errõl; a Girona 
elsüllyedt az ír partoknál, a Napolitana-ról pedig nincs információ. A 
Napolitana bizonyos források szerint (internet) hazatért, Laredo-ban 
kötött ki, Spanyolországban.
 
 A Girona roncsait 1967-ben Robert Sténuit belga búvár találta meg. (3. 
176. o.) A roncsból kiemelt tárgyak jelenleg az írországi Ulster 
Múzeumban tekinthetõek meg.
 A roncs koordinátái: 55.14.85 észak 06.30.05 nyugat.
 A helyszín védettség alatt áll, a merülés 300 méteres körzetben tiltott.
 
 A tervezés
 
 A hajó megtervezése során az alapot a Greenwich-i Tengerészeti Múzeumban
(Greenwich National Maritime Museum) lévõ festmény adta.
 A hajótest méreteit a hivatalos roncskutatási internetes oldal 
(https://www.wrecksite.eu/wreck.aspx?13555) adatai adták, amelyek a hajó
vízvonal méreteit adják meg. Ezek alapján készült a hajó 
rekonstrukciója. A tervezés során Wolfram zu Mondfeld: Historishe 
Schiffmodelle könyvébõl egészítettem ki azokat a részleteket, amelyeket a
festményrõl nem tudtam megállapítani.
 Az ágyúk rajzaihoz az Ulster-i Múseumban kiállított ágyúk szolgáltatták 
az alapot. A legnehezebb feladat a hajó lobogóinak és pajzsdíszeinek 
azonosítása volt. Ehhez a Nigel Pickford: Elsüllyedt Hajók és Kincsek 
Atlasza könyvben lévõ ábrázolást használtam, amely azonos a felhasznált 
festménnyel, de jobb felbontásban van a könyvben, mint az interneten 
fellelhetõ képeken.
 Mint az elõzõekben leírtam, a galleass-t nem nevesítem. A festményre 
több ponton úgy hivatkoznak, hogy Gravelines-i csatát ábrázolja. Ha ez 
igaz, akkor a San Lorenzo-t, a Gironát, és a Zunigát ki is zárhatjuk, 
ugyanis: a Gravelinesi csata augusztus 8-án volt. A San Lorenzo 
augusztus 7-én, a Calais-i kitörés során eltörte a kormánylapátját, így a
csatában nem vett részt. A Girona augusztus 4-én a Wight szigeti 
csatában elvesztette a tatlámpását. A festményen eléggé míves tatlámpás 
látható, nem tartom valószínûnek, hogy a hajón tartottak volna egy ilyen
szép kidolgozású tartalék lámpást. A Zuniga szintén a Wight- szigeti 
csatában léket kapott, itt sem valószínû, hogy a tengeren kijavított 
hajót a csata sûrûjébe vezette volna a kapitánya, valószínûbb, hogy a 
szárnyakon próbált kimaradni az ütközetbõl. A festményen egyik spanyol 
hajón sincsenek horgonyok, tehát biztos, hogy a Calais utáni eseményt 
ábrázolt a mûvész. Tehát ezek alapján, a festményen ábrázolt hajó a 
Napolitana. Ez mind csak a saját következtetésem, ezért sem mondom ki 
százszázalékosan, hogy Napolitana, az általam megtervezett-megépített 
makett.
 
 
 |  |  |