Hajomakett.hu - Vitorlás, hajó, makett

Már 1584. év óta folyt a készülődés a spanyol birodalom minden kikötőjében. Drake Ferencz 1587 tavaszán 30 hajóval meglátogatta a spanyol partokat. Cadixban és Genuában elégette az ott talált gályákat és raktárakat s magát Lissabont is megtámadja, ha királynője e vállalatot el nem tiltja. Így is mérhetetlen kárt okozott és a mi annál is fontosabb volt, ismét egy évi halasztásra kényszerítette a spanyolokat, kiknek az elrombolt és elégetett felszerelési és élelmi tárgyakat másokkal kellett pótolniok. A különben annyira halogató király türelmetlen, hogy egyszer már a tengeren lássa hajóhadát. Santa Cruz marquis, a próbált, vitéz tengernagy, kit vezérül kijelölt, elveszté kegyét, mert 1587 őszén lehetetlennek tartá már az indulást. «A vas vezér helyett arany herczeget választottak», Medina Sidonia herczeget, a Gusman-családból, Castilia leggazdagabb mágnását, ki jobban kitűnt vagyona és származása, mint gyakorlata és katonai tudománya által. Körülötte azonban a legvitézebb és legpróbáltabb kapitányok és tengerészek koszorúja gyülekezett.

Különben is az 1588. évet jelölték ki régi jóslatok a kiválóan végzetes év gyanánt. Égi jelek és csodák foglalkoztatták mindenütt a kedélyeket. Valóban, midőn május végén parancs jött az indulásra, tömegre és szervezetre egyaránt bámulatos haderő állott a spanyol zászlók alatt. A hajóhad zömét 65 galleon alkotta, átlag 1000-1200 tonna tartalommal, elől négy roppant gáleász járt, mint a lepantói hadjáratnál, azonkívü1 még 56 nagy kereskedőhajó volt átalakítva gályává. A Földközi-tenger mellékének erdőit levágták, hogy a gályák annál biztosabban uralkodjanak a tengeren. Négy-öt lábnyi volt falaik vastagsága, azt remélték, hogy az angol ágyúk golyója nem hatol át rajtuk. 2431 ágyú, 19,295 katona, 8252 hajós és 2088 gályarab volt ez úszó várakon elosztva.

Mindegyik hajó vitorlájára nagy veres kereszt volt festve, külsőleg is mutatva, hogy a vállalat a katholikus egyházat szolgálja. Az összes legénység meggyónt és megáldozott, mielőtt partra szállott. Nem volt ott sem káromkodás, sem játék, sem más mulatság, a spanyol nemzeti jellem egész komoly elszántságát tükröztette vissza a hajóssereg magaviselete. A hadjáratnak térítés is volt egyik czélja; hajóra szállott az inquisitor is, majdnem 300 szerzetessel. Allen angol jezsuita, kit a pápa bibornoknak nevezett ki, mint canterbury-i érsek és pápai legatus pásztorlevelet bocsátott ki, melyben Erzsébetet a leggyalázatosabb szitkokkal illeti, s angol hiveit felszólítja, fogjanak fegyvert e gonosz teremtés ellen. Még nevüket is többnyire szenteknek vagy vallásos fogalmaknak köszönték a hajók. El voltak látva eleséggel s minden hadi felszereléssel bőven. A várható nagy és dicső események ide vonták a spanyol nemes ifjúság virágát: vagy ezren jöttek önként háborút tanulni, babért szerezni, vagy a hitért meghalni. Emberi előrelátás szerint ez a hajóhad megérdemelte a «győzhetetlen armada» nevét, a hogy ura nevezte.

Ez azonban még csak fele a spanyol hadi készületnek. A terv szerint Medina Sidonia átkelve a csatornán, a flandriai part felé tart, elűzi a hollandusok hajóhadát, mely ott zár alatt tartja Farnese Sándor seregét. Ez a sereg 22,000 harczosból állott, élükön azon kornak kétségtelenül legnagyobb hadvezérével. Számos kis szállítóhajó készült ott is, hogy a hadat az Armada védelme alatt gyorsan és biztosan átvigye Angliába. Ott már a parmai herczeg veszi át a vezérséget; a czél egyenesen London.

Ezzel szemben Anglia is teljes erővel készült a hatalmas párbajra. Anglia és nem Erzsébet. Mert a királynét most sem hagyta el ocsmány fukarsága, sajnált minden fillért azoktól, kik koronájáért és országáért áldozták életüket és vérüket. Azt megtette, hogy nagy szárazföldi sereget gyüjtött Tilburyba, London közelébe, de vezérül Leicestert rendelte, az ellátásról meg épen senki sem gondoskodott. Hanem az angol nép egy értelemmel fogott fegyvert, mihelyt a haza védelméről volt szó, még a katholikusok is eljöttek és megosztották a többivel a nélkülözést és a viszontagságot. De ha szárazföldi csatára kerül a dolog, vagyis ha Farnesenek sikerül kikötni, ez a nagyrészt tapasztalatlan, rosszul vezetett had alig állhat meg a belga háborúk bajnokaival szemben. Azért Anglia legfőbb reményét hajóhadába vetette és nem csalódott benne.

Maga a királyi hajóhad aránylag csekély volt, csak 34 hajóból állott és ezek közül is csak az utolsó években épült öt nagy hajó volt olyan, hogy nagyságra, legénységének és ágyúinak számára nézve a spanyol gályákkal vetekedhetett. Összes tonnatartalmuk körülbelől felért egy mostani elsőrangú pánczélhajóéval (12,000 tonna). De erősítéseül szolgált egy nagy hajósnemzetnek összes, viharedzett legénysége, kereskedő és kalóz vitorlása. Ezekkel együtt a hajóhad úgy a hajók, mint a matrózok számára nézve felülmúlta a spanyolt. Az angol akkor kezdte érezni, mi a tenger fölötti uralom. Oly nagy volt a tengerész nép elbizakodott, kegyetlen önzése, hogy néhány évvel az armada előtt azt a tervet nyújtották be a királynénak, engedje, hogy a kalózhajók elmenjenek New-Foundland vizeire, hová az összes tengerjáró népek, francziák, spanyolok, hollandusok nagy számmal küldtek hajókat halászatra, ott nemcsak nagy zsákmányra tesznek szert, hanem a hajósok elfogása vagy leölése által mindenkorra bénítják a vetélytársakat és biztosítják Anglia tengeri felsőségét. E felsőséget most nyilt harczban kellett kivívni, még mindig nagyon túlnyomó erejű ellenséggel szemben. A harcz kimenetelétől nem féltek, hisz évek óta néhány kalózzal sem birt a spanyol hatalom. Most Howard lord admiralis vezetése alatt együtt voltak a rettegett kapitányok: Drake, Hawkins, Frobisher és mások, oly hajókkal, melyeknek minden vitorlája, kötele s ágyúja ki volt próbálva, oly legényekkel, kik alattuk és velök tanultak meg uralkodni a vizen, kik a legnagyobb viharban, vészben is bizton, nyugton igazgatták a vitorlát és az ágyút. Most nem zsákmányért, hanem honukért harczolnak, azokon a vizeken, melyeknek minden szirtjét, zátonyát ismerik. Hajóik is e vizekhez mérvék, kicsinyek, fürgék. Inkább használják a vitorlát, jobban is tudnak bánni vele, mint a spanyolok, kiknek flottáját még jobbára az evező hajtja.

Az armadának a Földközi-tenger aránylagos nyugalmához mért hajószerkezete nem igen birkózhatott meg az óczeán viharaival. Különben is ritka szeles és esős volt az a tavasz és nyár. Alig hogy Lissabonból kiindult, szétszórta a vihar és két hónapjába került, míg valahogy összeverődve, eljutott az angol partokig. Drake és társai már várták. Nyilt csatába nem bocsátkoztak a colossussal, mely lassan, méltóságosan, kedvező széllel fordult be a csatornába, hanem folyton üldözték, nyugtalanították, sok kárt tettek benne ágyúikkal és mindig ügyesen kisiklottak a döntő harcz elől. Medina Sidonia még mozdulni sem igen mert, nem voltak ügyes hajóskalauzai, hisz már évek óta nem járt arra spanyol hadihajó. A tüzelést sem igen viszonozhatta, mert az ágyútöltés igen szűken volt kimérve. Úgy látszik, hogy Fülöp azt hitte, itt is egy nagy ütközetben jut dülőre a dolog, mint Lepantónál. A spanyolok minden alkalommal a legnagyobb halálmegvetéssel harczoltak, de hiába, az ellenségben kárt nem igen tehettek, elmaradó, vagy megsérült hajóikat pedig nem menthették meg. Az angolok «egyenként akarták kitépni tollaikat,» és éjjel-nappal, étlen-szomjan nem engedtek nekik nyugalmat. Lőporuk elfogyott, de az elfoglalt spanyol hajókon eleget találtak. Így több mint egy héten át, julius 29-től augusztus 6-ikáig követték az armadát a csatornán végig. Medina Sidonia azt remélte, hogy egy franczia kikötőben, Boulogneban vagy Calaisban horgonyt vethet, kipihenhet és bevárhatja, míg Farnese a szomszéd Dunquerqueből kalauzokat küld neki. Alig pár órányi út választotta őt el a flandriai seregtől. Bármennyi baj, veszteség érte, az armada nagyjában még együtt volt és a nagy vállalkozás első feladata: a sereg felvétele a hajóhadra, már igen közel járt megvalósulásához.

Ezt kellett az angoloknak minden áron megakadályozniok. Szerencséjökre a franczia kikötőkben nem a II. Fülöphöz hajló liga volt az úr, hanem III. Henrik király, akkor Erzsébet szövetségese. A spanyolokat nem bocsátották be, künn a nyilt tengeren kellett horgonyt vetniök. Az augusztus 7-ike és 8-ika közti éjjelen az angolok tűzhajókat bocsátottak az armada felé. A vezér tehetetlen és hogy hajóit megmentse, a legvégsőre szánja magát. Felszedeti a horgonyokat, lemond a hadsereggel való egyesülésről, újra kiteszi magát a tenger és az angolok támadásának. Másnap reggel Drake hajóival támad, borzasztó tüzelést folytat a magokat már alig védelmező, egy halomra gyülekező és biztos czéltáblául szolgáló nagy, emeletes gályák ellen. A spanyol vitézek legjobbjai elhullottak az egész napon át tartó kétségbeesett, reménytelen harczban. Négyezeren vesztek oda, a megmaradt gályák nagy része is merő roncscsá volt lőve. Kikötni nem lehetett, menekülni kellett, menekülni a szabad Északi-tengerbe. Farnese még mindig azt remélte, hogy az armada egy német kikötőbe mehet, ott áttelel és tavaszszal befejezi feladatát. De a tengernagy elvesztette minden bátorságát. Az egyetlen szabad úton, Nagy-Britannia megkerülésével, haza akarta vezetni a még mindig nagyon tekintélyes hajóhadat. Drake nyomában van, hogy ki ne köthessen sehol. Csak midőn elfogyott az elesége, fordul vissza, a viharra bízva a rombolás művének befejezését (aug. 12).

Ott, az Orkád-szigeteknek, a skót és ir partoknak szirtjein szenvedett hajótörést II. Fülöpnek és a katholikus világnak reménye. Néhány ezer embert, kik a fáradságtól és éhségtől egészen erőtlenül Irországban partra szállottak, az irek ütöttek agyon, hogy zsákmányolhassanak. Oly gyöngék és kimerültek voltak, hogy egy ember botjával nyolczvanat ütött agyon azok közül, kik a világ meghódítására ragadtak fegyvert és kiknél vitézebb férfiakat nem táplált akkor a föld. Mindössze 50 hajó jött haza 10,000 emberrel a győzhetetlen armadából.

Csakugyan az elemeknek volt ez diadala, mint II. Fülöp mondá. Nem is bünteté szerencsétlen vezérét, csak udvarától tiltá el. Különben a győztes angol admirálisok sem jártak sokkal jobban. Minthogy Howard több tisztet fogadott, mint a mennyi ki volt kötve, a költséget neki kellett megtéritenie. Hawkins, kinek legnagyobb volt az érdeme a felszerelésben és abban, hogy egyetlenegy angol hajó sem pusztult el, nem birta gyorsan rendbe hozni számadását, mert egész vagyonát ráköltötte a hajóhadra. Nem kapott semmi kárpótlást, szegénységre jutott.

Anglia szabad volt, fellélekezhetett. Farnese feloszlatta táborát. Nemcsak Anglia meghódításától esett el II. Fülöp, hanem azzal együtt az egyetlen eszköztől is, melylyel azt valaha végrehajthatta volna.

Szépen fejezte ki a győztesek háláját egy akkori érem felirata:

Afflavit Deus et dissipati sunt. (Fútt az Isten és szétszórta őket.)

Spanyolországban általános volt a gyász és levertség, annyira, hogy el kellett tiltani a gyász viselését. A financziák sohasem heverték ki a nagy veszteséget: körülbelől 500 millió koronát nyelt el a vállalat. De még nagyobb volt az a veszteség, melyet e kudarcz által Spanyolországnak s királyának tekintélye szenvedett. Annál nagyobb, mert hisz vallásos hadjárat volt ez és bukásában nem az emberek művét, hanem az Isten újját látták. Feljegyezték, hogy az a nagy vihar, mely az armadát szétszórta, épen Sz. Lőrincz napján (aug. 10.) kezdődött, azon szentnek ünnepén, kit II. Fülöp különösen tisztelt és kinek emlékezetére építtette az Escurialt.

Anglia ellenben azóta, most már több mint 300 éve, feltartóztathatlanul haladt előre azon a pályán, mely a tengerek uralmához vezette. Megnyilt előtte a gyarmatosítás útja és csakhamar megkezdődött az észak-amerikai gyarmatok alapítása. Még fontosabb tán, hogy a külső veszély teljes megszűnése képessé tette az angol nemzetet szelleme teljes, önálló kifejtésére és azon alkotmányos fejlődésre, mely csakhamar mintájává tette a többi államnak.

Utolsó frissítés : 2004. október 18. Hétfő 20:41

Átlagos értékelés

   (0 szavazat)

Megjelenítve 5 a(z) 5 hozzászólásból